4. Bejegyzés [part 4]

2014. 09. 15. Hétfő

- Ki az a Sulli? - kérdeztem kíváncsian, mert volt egy olyan érzésem, hogy  neki is köze van mindahhoz, amit ma megtudtam. 

Joonmyun szemei elkerekedtek a név hallatán és Ádámcsutkája megmozdult a hatalmas nyeléstől.

- H-honnan tudsz Sulliról? 

- Egy fényképen láttam veletek, és a hátoldalon az állt, hogy Suho és Kai oppának Sullitól. Mit jelent ez? 

- Soojung - sóhajtott fel Joonmyun, majd egy hosszú percig csendben bámult maga elé. 

Belesajdult a szívem a gondolatban, hogy talán azért ilyen, mert sokat jelent neki Sulli. Lehet, hogy a barátnője... De akkor, miért csinálja ezt velem? Nem értek semmit. 

- Joonmyun-ssi, ki az a Sulli? - ismételtem meg a kérdésem, bár legbelül nagyon féltem a választól.  

Joonmyun vett egy mély levegőt, majd rám emelte sötét szemeit. 

- Sulli... Kai első szerelme. 

- Kai? - néztem rá értetlenül. 

- Kai Jongin beceneve... Suho pedig az enyém. Még gyerekkorunkban ragadt ránk, de mióta... - elakadt a szava, és láttam rajta, hogy gondolkodik, hogy is folytassa a mondanivalóját. - Már nem hívjuk így egymást három éve. 

Három éve?

- Miért? Mi... történt három éve? - kérdeztem habozva. Féltem, hogy esetleg olyan sebet szakítok fel a kérdéseimmel, ami nagy fájdalmat okozhat Joonmyunnak, hiszen az arcán tisztén látszott minden. 

- Ez... hosszú. Öltözz fel - mondta, miközben az órájára pillantott. - Elviszlek valahová. 

Nagy szemekkel pislogtam utána, ahogy kiment a szobából, hogy nyugodtan magamra kaphassam a ruháim. Hová akar vinni? 

Tíz perccel később a ház előtt álltunk, kezdett sötétedni, hét óra is elmúlt már. Jongin kocsija nem volt a felhajtón, tényleg elment valahová. Ilyen állapotban képes volt kocsiba ülni? Megakarja ölni magát? De ugyan Soojung, miért foglalkozol vele? 

Megráztam a fejem, majd beültem Joonmyun kocsijába, ami egy sokkal visszafogottabb és kisebb darab volt, mint a testvéréjé. Az út csendben telt, egyikünk sem szólalt meg. Láttam, hogy Joonmyun mélyen a gondolatiba merült, én pedig az ablakon kifelé bámulva törtem a fejem, hogy vajon akarom-e tudni az igazat. Egyáltalán miért akarja elmondani, ha ennyire személyes? Tényleg sokat jelenthetek neki. 

Rápillantottam elrévedt arcára, és a szívem kihagyott egy ütemet. Szavakba sem tudnám önteni, mennyire szeretem. 

Bizonyára észrevette, hogy őt nézem, mert rám pillantott, és egy halvány mosollyal tudatta, hogy minden rendben. Mintha csak olvasná a gondolataimat. 

- Konyang Magánklinika? - olvastam le az épület hatalmas nevét, ahogy kiszálltunk a kocsiból. Miért jöttünk ide? Egyáltalán beengednek még ilyen későn?

Joonmyun eltette a kocsikulcsot, majd elindult a bejárat felé. Csendben követtem, és egyre inkább furdalt a kíváncsiság, hogy mi köze lehet egy magánklinikának az egészhez. Itt dolgozik vagy esetleg itt kezelik Jongint? 

A távolból figyeltem, ahogy odamegy az egyik nővérkéhez, váltanak néhány szót, majd visszasétál hozzám. Meglepetésemre megfogta a kezem, igaz nem kulcsolta át az ujjainkat, de olyan melegség járta át a testem, hogy majdnem elolvadtam.

- Gyere - pillantott rám, majd gyengéden húzni kezdett az egyik kórterem felé. - Már lejárt a látogatási idő, de mivel én is orvos vagyok ezért megengedték, hogy tíz percre bemenjünk. 

Összezavarodva pislogtam magam elé, aztán egyszer csak megálltunk egy ajtó előtt, amin egy kis név tábla díszelgett, és a Choi Jinri név állt rajta. 

Összevontam a szemöldököm, sosem hallottam még ezt a nevet, mit keresünk itt?

- Ki az a Choi Jinri? - kérdeztem halkan tekintve, hogy kórházban voltunk. 

Joonmyun nem válaszolt, elengedte a kezem, és halkan benyitott a szobába. Elállt az útból, hogy előre engedjen, én pedig beléptem a kórterembe, és ahogy megláttam egy hófehér arcú, sötét hajú lányt, aki kísértetiesen hasonlított rám, elállt a lélegzetem. Felismertem, ő volt az a képről. Sulli. 

Tehát ez is csak egy becenév? 

Pislogtam néhányat, hogy meggyőződjek róla nem csak képzelem az egészet, de ő volt, csukott szemekkel, mozdulatlanul feküdt az ágyban, miközben néhány gép csipogott mellette. 

- Ez... - alig tudtam szóhoz jutni. Nagyokat pislogva meredtem magam elé, míg Joonmyun bezárta az ajtó, és elvett két széket a sarokból. Mindkettőt az ágy mellé húzta, és egy apró kéz mozdulattal jelezte, hogy üljek le mellé. 

- Most már biztos rájöttél, hogy ő Sulli a képről - nézett rám, szemében szomorú fény csillogott. 

- I-igen - habogtam, ahogy helyet foglaltam mellette. - Nagyon h-hasonlít... 

- Rád - fejezte be a mondatot Joonmyun, majd egyik kezét Sulli tenyere alá csúsztatta és óvatosan megszorította azt. - Tudom - mosolyodott el szomorúan. - Ezért keltetted fel Jongin és az én érdeklődésemet is. Ezért... vigyázok rád... Ezért törődöm veled, és ezért vagy különlegesebb nekem, mint a többi diák az iskolából. 

Alig tudtam felfogni, amit mond. De fájt... Fájt, hogy olyan kedvesen beszélt Sulliról, de a legjobban még is az bántott, hogy a szavai alapján bennem is őt látta. Ha nem úgy néznék ki, mint ő, akkor lehet nem is érdekelném...

- Az igazi neve Choi Jinri. A Sullit Ka... Jongin és én adtuk neki - magyarázta átszellemülve. 

- Mi történt vele? Miért van kórházban? - faggatóztam, ahogy egyre több kérdés jutott eszembe. 

- Elmesélek mindent, így Jongin betegségét is meg fogod érteni - nézett rám, majd elengedte Sulli kezét, és megfogva a vállaim maga felé fordított. 

- Sulli annyi idős volt, mint most te, amikor először találkoztunk vele. Jongin és én akkoriban nagyon sok időt töltöttünk együtt. Ugyanarra az egyetemre jártunk, mindketten orvosnak tanultunk, és általában ugyanazok a lányok tetszettek meg mindkettőnknek - egy keserédes mosoly futott át az arcán. - Sulli egy új szomszéd volt, körülbelül négy éve költöztek oda, ahol mi lakunk, és természetesen Jongin azonnal beleszeretett. Ezek után már hárman lógtunk együtt. Eltelt fél év, és én is megkedveltem Sullit, de nem mutattam semmi jelét, nagyon rosszul éreztem magam, hogy beleszerettem az öcsém barátnőjébe. 

Nagyon nyeltem, és megpróbáltam visszatartani a feltörni készülő könnyeket. Tehát szereti Sullit? Ezért nem lehetünk együtt? 

- Néhány héttel később Sulli közölte velem, hogy nem szereti Jongint, mert engem szeret. Az egyik felem örült neki, a másik viszont nem. Hogy örülhettem volna, ha tudom, hogy ezzel fájdalmat okozok a testvéremnek? - kérdezte elkeseredve, majd az ágyon fekvő lányra pillantott. 

- De meggyőzött. Miért kellene boldogtalannak lennem, Jongin miatt? Ha ő is úgy szeret engem, mint ahogy én őt, akkor megfogja érteni. De nem így lett: én egyetértettem Sullival, és randizgatni kezdtünk először Jongin tudta nélkül, miközben ő szenvedett a szakításuk miatt. Rosszul éreztem magam, de én is ember vagyok, vannak érzéseim, és szerelmes voltam. Aztán egy nap Joning elkapott minket, és szörnyen összevesztünk, azt mondta sosem fogja megbocsátani, amit vele tettem. Sulli sírt, és azt akarta, hogy vigyem el onnan, ezért kocsiba ültünk, és annyira figyelmetlen és feldúlt voltam, hogy karamboloztunk. Én néhány borda tőréssel és egy agyrázkódással megúsztam, de Sulli annyira beütötte a fejét, hogy azóta is kómában van. 

Hangján éreztem, hogy közel áll a síráshoz, kezét ismét összefonta a lány kezével. 

- Sajnálom Jinri-ah - súgta halkan, majd folytatta a történetet: - Két héttel később engem kiengedte. Jongin nekem esett, engem hibáztatott mindenért, és még mindig szörnyen mérges volt, amiért elvettem tőle. Azt mondták, hogy nem tudják mennyi esély van Sulli felépülésére, de ez nagyban függ attól, hogy mennyi ideig van kómában. Az első hónapban még nagy esély volt rá, hogy teljesen felépül, de nem kelt fel... már három éve, így biztos szenved agykárosodást. Viszont két hónapja elkezdett reagálni a hangokra és az érintésekre. Az orvos szerint ez jó jel, nagy esély van rá, hogy magához tér nem sokára. 

- És... - nyeltem egy nagyot. - Még mindig szereted? 

Joonmyun arca lefagyott, majd rám emelte szomorú tekintetét. 

- Szeretem - mondta ki halkan, mire éreztem, hogy feltörnek szememből a könnyek. Akármennyire is sajnáltam őket, nem tudtam visszatartani az érzéseim. Lehet, hogy önző vagyok, de nem érdekel. - De a szerelmem már elmúlt iránta. Megbántam, hogy akkor igent mondtam neki, mert ha nem teszem, akkor minden másképp történt volna. Viszont - harapta be az ajkát, és másik kezével az én kezem után nyúlt, ezúttal összekulcsolta az ujjainkat, amitől kellemes bizsergés járta át a testemet. - Ha felébred, az ő érzései ugyanolyanok lesznek, mint azelőtt. Számára nem telt el úgy három év nekünk. Olyan tisztán fog emlékezni a baleset napjára, mintha az tényleg tagnap történt volna. Nem mondhatom azt neki, hogy már nem szeretlek, nem hagyhatom cserben ezek után. Mellette kell lennem, ha felébred. Ezért... nem lehetünk együtt. - Amint ezt kimondta, megszorította a kezem, és magához húzott, hogy megöleljen. 

- És... és ha nem kell fel még évekig? - kérdeztem könnyes szemekkel. 

- Akkor nem tudom, mi lesz - ismerte be egy nagy sóhaj kíséretében. 

Egyszer csak megértettem mindent: Joonmyun-ssi szeret engem, de nem hagyhatja magára Sullit. Én pedig nem lehetek ilyen önző, nem kérhetem, hogy velem legyen - szorítottam össze könnyes szemeim, ahogy beletemettem az arcom a vállába. 

- Sajnálom Soojung - simogatta a hátam. Két karomat szorosan átfontam dereka körül és halkan zokogtam. Már magam sem tudtam, hogy miért sírok; azért mert annyira szomorú, ami Sullival és Joonmyunnal történt, vagy azért, mert tudom, hogy nem lehet velem, vagy azért mert így jött ki rajtam az egész napos feszültség. Akárhogy is,  már nem tudtam tovább tartani magam. 

Joonmyun megfogta a karom, és felhúzott magához annyira, hogy a fülembe suttoghasson. 

- Én is nagyon szeretlek, és a magaménak akarlak tudni, ezért fáj, amikor látom, hogy mit tesz veled Jongin, de ahányszor megcsókollak vagy hozzád érek, eszembe jut, hogy helytelen, amit teszek. És féltékeny is vagyok, mert tudom, hogy mit, miért tesz Jongin. Akármilyen beteg is, ismerem. Ezért kérlek, hogy ne találkozz vele. 

- De... - ellenkezni akartam, de egyik ujját a szám elé tette. 

- Miután Sulli kómába esett, és hónapokig nem tért magához, Jongin magába fordult, szeretetre éhezett, amit a szexuális vágyain keresztül elégített ki. Eluralkodott rajta a depresszió, mert egy nőben sem tudott megbízni, így csak kihasználta őket. Otthagyta az egyetemet, és mivel nagyon jó volt matekból, ezért tanítani kezdett. Az első hónapokban észrevettem, hogy furcsán viselkedik, azt mondta, hogy van egy lány, aki érdekli. Meglepődtem, mert mióta depressziós lett, senki sem érdekelte komolyan. Azt hittem ez a lány is csak arra kell neki, hogy a szeretet hiányát enyhítse. Figyeltem egy darabig a viselkedését, mivel hivatalosan is én lettem az orvosa, én írtam fel neki a gyógyszereket, és én kezeltem. Aztán másfél év után jelentkeztem iskola orvosnak, aminek Jongin nem igazán örült, tudta, hogy azért mentem oda, hogy őt tartsam szemmel, és amikor először bejöttél a rendelőbe, sejtettem, hogy te vagy az a lány, akiről beszélt. Nekem is rögtön az volt az első gondolatom, hogy mennyire hasonlítasz Sullira, de ennek ellenére teljesen mások vagytok. Te tudatlan, esetlen és törékeny vagy - nevetett, mire morcosan pislantottam rá. - Ezért úgy éreztem, hogy vigyáznom kell rád, és szépen lassan beléd szerettem. 

Elmosolyodtam, és zavaromban lesütöttem a szemem. 

- De Jongin rájött, hogy mit érzek irántad, és azóta bosszút akar állni, betegesen viselkedik, és mindent megtesz, hogy fájdalmat okozzon neked. Mert tudja, hogy ezzel bánt engem a legjobban. Úgyhogy kérlek, ne találkozz vele.

- N-nem fogok - bólintottam. 

- Ideje indulnunk - javasolta, majd felállt, és vissza tolta a székeket a helyükre. Még oda hajolt Sullihoz, és nyomott egy puszit a homlokára, aztán kézen fogva elindultunk. Elköszönt a nővértől, és a kocsihoz terelt engem. - Haza viszlek!

- Ne! - szóltam közbe. - Nem akarok haza menni.

- De holnap iskola, és aggódni fognak érted. 

- Írok egy sms-t anyának, hogy Narinál alszom. Nem akarom egyedül tölteni az estét - néztem rá kérlelő szemekkel. 

- Rendben - adta meg magát sóhajtva. - Aludhatsz nálunk, de akkor meg kell ígérned, hogy nem hagyod el a szobám. Jongin bármikor haza jöhet, nem szeretném, ha bajba kerülnél. 

- Ígérem - vigyorogtam, majd kényelmesen hátra dőltem az ülésben. Joonmyun beindította a motort, én pedig egyre laposabbak pislogva elaludtam.