4. Bejegyzés [part 1]

2014. 09. 15. Hétfő

Kedves naplóm,

Hajnal van, és mivel nem bírok aludni, úgy döntöttem folytatom az írást.

Miután haza értem pénteken, vettem egy alapos fürdőt, és megpróbáltam lesikálni magamról Kim Jongin érintéseit, de akárhogy súroltam a bőröm, az érzés nem akart elmúlni. 

Legalább félórán keresztül sírtam, kiadtam magamból az összes felgyülemlett feszültséget, és utána sokkal jobban éreztem magam. Lefeküdtem az ágyamra, behunytam a szemeim, majd elképzeltem magam előtt Kim Joonmyun és Kim Jongin arcát. Hogy lehettem ilyen vak? Miért nem vettem észre a hasonlóságot? De annyira mások, hogy eszembe sem jutna azt gondolni, hogy testvérek. 

Felidéztem az irodában történteket, és az az utolsó három mondat nem akart kimenni a fejemből.  

- Most már tudod, milyen érzés. A tiéd lehet. Nekem nem kell.

- Jongin, azt hittem, ezt már megbeszéltük. 

- Lehet, de nem felejtek.

Valami nyilván történt köztük a múltban. Valami, amit Kim Jongin nem tudott elfelejteni. Lehet, ezért kellettem neki? Bosszúból vagy szórakozásból. De akkor ez azt jelenti, hogy Mr. Kim tudja, hogy mit érez irántam a bátya. 

De akkor azt is tudja, hogy miért nem lehetek együtt Joonmyunnal. Tudnia kell, hiszen testvérek. 

Lehet, hogy van valakije? Feleség, menyasszony, barátnő? Sosem láttam még gyűrűt a kezén, az pedig kétlem, hogy megcsalná a barátnőjét. Tisztesség ember, nem tenne ilyet. 

Mi lehet még? Halálos beteg? 

Megráztam a fejem. Hogy gondolhatok egyáltalán ilyenekre. 

Lehunytam a szemeim, és kikapcsoltam az agyam. Az egész hétvégém azzal ment el, hogy próbáltam rájönni a miértekre. De semmit sem tudtam biztosan, a találgatások pedig megőrjítettek. Muszáj volt lefoglalnom magam valamivel, ezért szombaton kitakarítottam a házat, vasárnap pedig tanultam. Így egész hamar eltelt ez a két nap. 

***

Hétfő. Második hét az iskolából. 

Nem akartam ki kelni az ágyból, nem készültem fel a mai napra. A tükörből egy zombi nézett vissza rám, de még ahhoz sem volt kedvem, hogy kisminkeljem magam. Amúgy is felesleges volt. Minek, ha úgy sem kellek annak, akit szeretek. 

Felvettem az egyenruhám, megcsináltam a hajam, és lementem a konyhába. Anya az asztalnál ült, és kávét iszogatott. Meglepődtem, máskor már rég munkában volt.

- Jó reggelt - köszönt nekem az asztal túl oldaláról.

- Jó reggelt - mondtam fáradtan. 

- Kávét?

- Utálom a kávét.

- Úgy nézel ki, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt az éjszaka - állapította meg, miközben kivettem egy doboz tejet a hűtőből.

Igaza volt. Egész éjszaka Kim Joonmyun körül forogtak a gondolataim, vagy ha nem körülötte, akkor az öccse körül. Azon gondolkodtam, hogyan reagáljak, ha meglátom őket a folyosón, az udvaron vagy valamelyik tanteremben. 

- Valami baj van? - kérdezte anya, miután észrevette, hogy csak bámulom a kezemben lévő tejet. 

- Nem, nincs semmi - ráztam a fejem mosolyogva. Egyre hihetőbbre sikerültek ezek a megtévesztő mosolyok. 

Miután lehúztam a pohár tejet, és elcsomagoltam a reggelimet, elköszöntem anyától, majd elindultam suliba. 

***

A további jó idő miatt megint kint tartottuk a tesi órát, de ezúttal a füves terep helyett az aszfaltot választottam. Nem akart újabb csípéseket. Nem akartam megkockáztatni, hogy valamilyen oknál fogva Dr. Kim rendelőjébe kössek ki, így Nari meg én is beálltunk kosarazni. 

Két csapatban álltunk fel, és a félelmem miatt próbáltam hátul maradni. 

Tíz perce játszottunk, amikor sikerült betalálni a kosárba. A mi csapatunk vezetett. A hirtelen örömtől előre szaladtam, és be akartam dobni a következőt. Megtorpantam, mert elvesztettem a fonalat, helyzet volt, és mivel én álltam a palánk előtt, a nevemet kiabálva nekem dobták a labdát.

- Soojung, vigyázz! - szólt Nari, de már késő volt: a labda vészesen közeledett felém, én pedig képtelen voltam reagálni. Csak arra volt időm, hogy lehunyjam a szemeim, a következő pillanatban már éreztem is, ahogy a kosárlabda az arcomnak csapódik, akkor erővel, hogy elveszettem az egyensúlyom és az eszméletem is. 

Finom parfüm illata csapta meg az orrom, mikor magamhoz tértem. Egyelőre nem volt benne annyi erő, hogy felnyissam a pilláim, de a fejem szörnyen hasogatott. Felemeltem a kezem és ujjaimmal kitapogattam a homlokomon lévő hatalmas puklit. Mi történt? - alig, hogy feltettem magamban a kérdést, már eszembe is jutottak az elmúlt percek eseményei. Hétfő volt, testnevelés óra, és épp kosaraztunk, amikor az egyik osztálytársam akkor erővel dobta felém a labdát, hogy az ijedtségtől ledermedtem, és nem tudtam megfogni. 

- Elájultam? - kérdeztem magamtól, de amikor saját fülemben hallottam hangom, rájöttem, hogy ki is mondtam a gondolatomat. 

- Igen - válaszolt egy ismerős hang, mire megpróbáltam kinyitni a szemeim. Az ablakon beszűrődő éles fény megnehezítette a dolgom, és elég homályos figurák rajzolódtak ki előttem. Egy fehér köpenyes férfit láttam, szőke hajjal, szárnyakkal és fénykoszorrúval a feje felett. Egy angyal? Lehet, hogy meghaltam és a mennyben vagyok?

Pislogtam párat, és megdörzsöltem a szemem, amitől sokkal jobb lett, kitisztul a látásom. 

A férfi, akit angyalnak hittem, valójában Kim Joonmyun volt, és ez a felismerés vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Egy pillanatra megörültem neki, aztán eszembe jutott, mit mondott  múlt pénteken és a boldogságom helyét szomorúság és csalódottság vette át. Olyan aggódó szemekkel nézett rám, hogy a szívem fájdalmasan dobbant egyet a mellkasomban. Miért teszed ezt velem Kim Joonmyun? Legalább ne nézz így rám. 

- Hogy érzed magad? - kérdezte informális stílusban, amivel sikerült meglepnie. Ha nem akar fájdalmat okozni, miért beszél úgy velem, mintha barátok lennénk? 

- Jól csak fáj a fejem - nyöszörögtem, ahogy a homlokomat tapogattam. Nem mertem a szemeibe nézni, ezért inkább az ágy szélét kémleltem, amin feküdtem. 

- Elég csúnya púp van rajta. Kell néhány nap, hogy visszahúzódjon. A fájdalom ellen adok egy fájdalomcsillapítót - mondta mosolyogva, majd felállt és a szekrényhez sétált. 

Ajkaim legörbültek, ahogy rám tört a sírás. Annyira kedves volt, törődött velem, aggódott értem. Meg akartam ölelni, csókolni, kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok neki, amiért oda figyel rám, de nem tehettem. És az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam, miért. 

Hogy tud úgy viselkedni, mintha nem történt volna köztünk semmi? Ennyire komolyan veszi a munkáját?

Néhány másodperccel később visszatért egy tablettával és egy kis lámpával. 

- Hányinger? Szédülés? - kérdezte, miközben megfogta az állam és maga felé fordította az arcom. 

Nagyot nyeltem, amikor összetalálkozott a tekintetünk.

- Nincs - ráztam a fejem, mielőtt Joonmyun-ssi bekapcsolta a kis lámpát és a szemembe világított vele, hogy megvizsgálja, - gondolom azt - hogy nem kaptam-e agyrázkódást vagy ilyesmi. 

Kicsit kellemetlen volt, hogy egyfolytában az arcát kellett néznem, szép szemeit és vastag ajkát, amit épp megnyalt, nehogy kiszáradjon.

Meg akarom csókolni, de nem teheted, Soojung! - szidtam magam gondolatban. 

- Ha nincs semmi baj, akkor azt hiszem, rendben vagy - mondta, miután végzett a vizsgálattal. 

- Köszönöm - biccentettem, és felálltam az ágyról. Próbáltam leplezni érzelmeim, de olyan nehéz volt. 

- Ha esetleg rosszul érzed magad, menj haza nyugodtan, majd írok egy igazolást. A fájdalom csillapítót pedig ne felejtsd el bevenni - mondta kedvesen, amitől a szívem szakadt meg. - Soojung-ah...

Elszorult a torkom, és könnyek gyűltek a szemembe. 

- Befejezné végre? - vágtam közbe kiabálva. Nem akartam ilyen mérgesnek hangzani, de egyszerűen kitört belőlem. 

- Mit? - pislogott rám ártatlanul Joonmyun. 

- Ezt! A kedves beszédet! A törődést! Kezeljen úgy, mint egy diákot, és ne tegezzen, mert nem vagyunk barátok. Csak fájdalmat okoz ezzel - sóhajtottam elkeseredve. 

Dr. Kim megilletődve nézett rám, mintha fájdalom és szomorúság csillant volna meg a szemeiben. 

Láttam rajta, hogy keresi a szavakat, de nem akartam, hogy még kellemetlenebb legyen a helyzet, ezért elindultam az ajtó felé.

- Viszlát - mondtam semleges hangon, és kimentem a rendelőből. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, könnyeim eleredtek, a kezem remegett, és hevesen kapkodtam levegő után. Úgy éreztem, mint aki mindjárt megfullad a sírástól. Mintha valami szét akarna feszíteni belűről.

Szerencse, hogy még tartott az óra, és üres volt a folyosó, így senki nem láthatta a kiborulásom. 

A legközelebbi mosdóba mentem, hogy megmossam az arcom. Kellett néhány másodperc, hogy lenyugodjak, s mikor sikerült, némi víz kíséretével bevettem a fájdalom csillapított. 

Mikor elemeltem a fejem a csaptól, és kiegyenesedtem, el állt a lélegzetem az ijedtségtől. Mr. Kim állt mögöttem, a tükörből nézett rám. Kajánul vigyorgott, miközben egyik kezét a derekamra vezette, hogy közelebb vonjon magához. Másik kezével a vállamat kulcsolta át. Úgy tekeredett rám, mint egy kígyó, szinte hallottam a sziszegését a fülemben, de amikor megfordultam, hogy ellökjem magamtól, eltűnt. 

Csak képzeltem? Lehet, tényleg agyrázkódást kaptam. Az lenne a legjobb ha hazamennék. - gondolkodtam, miközben az arcomat nézegettem a tükörbe. Rémesen festettem. Meglátszott rajtam az utóbbi néhány nap eseménye. Amikor elkezdődött a suli, tündököltem és ragyogtam, amiért újra találkozhattam Dr. Kimmel. Most pedig sötét és szomorú volt az aurám. Hogy tud minden megváltozni egy hét alatt?

Felsóhajtottam, megmostam az arcomat még egyszer, és elindultam az igazgatóiba. Úgy döntöttem, beszélek az osztályfőnökkel, és haza kéredzkedem, mert már nem bírtam tovább az iskola falai között. 

Ahogy kiléptem a mosdóból, elkerekedtek a szemeim, amikor megláttam Mr. Kimet. Egy pillanatra rám emelte tekintetét, majd közönyös arccal tovább sétált bizonyára az irodája felé. 

Nem köszönt, még csak nem is mosolygott rám, amit furcsának találtam. Mindig megragadta az alkalmat, hogy kellemetlen helyzetbe hozzon, de most semmi. Sőt, mintha mérgesnek tűnt volna. Lehet, hogy haragszik rám? Vagy csak azért kellettem neki, hogy a bátyát idegesítse velem? Mi van, ha miatta nem lehetünk együtt? Nem érettem semmit, és a sok gondolkodástól megint megfájdult a fejem. 

Miután eltűnt a szemem elől, vártam pár percet. Egy helyre mentünk, mert az irodája közvetlenül a tanári mellett volt, és nem akartam, hogy azt higgye, követem.

Két perccel később elindultam az emeltre, és célba vettem a tanárit. Reméltem, az osztályfőnököm ott lesz, és nincs órája, mert akkor meg kell várnom a csengetést. 

Szerencsére ott volt, elmeséltem neki, mi történt, és ismerve a fizikai képességemet, ő maga javasolta, hogy menjek haza. 

Lementem az öltözőbe, át vettem a ruháim, és írtam egy sms-t Narinak, hogy haza mentem Biztos aggódott értem, de furcsának találtam, hogy nem maradt mellettem a rendelőben. Lehet, hogy vissza kellett mennie tesire, és mivel nem tudta, milyen viszonyban állok Dr. Kimmel, ezért nyugodtam rá bízott. 

Összepakoltam a felszerelésem, és sietve távoztam a helyszínről, még csengetés előtt el akartam hagyni az épületet, hogy ne találkozzak senkivel. 

Egy óra volt, mire haza értem, anya természetesen dolgozott, de találtam kaját a hűtőben. Étvágyam ugyan nem nagyon volt, de ennem kellett valamit. Ha így folytatom, teljesen le fogok fogyni. Szedtem a tegnapi ramenből, majd betettem a mikróba, hogy megmelegítsem. Míg vártam, megrezzent a mobilom. Gyorsan előkapta a kis szerkezetet, és elolvastam a Naritól érkezett üzentet. 

"MIÉRT NEM VÁRTÁL MEG? HALÁLRA AGGÓDTAM MAGAM, AHN SOOJUNG!"

Elnevettem magam. Imádtam Narit, mindig ilyen volt. Egyszer együtt sírt velem, amikor eltörtem a lábam. Akkor ismerkedtünk meg, amikor egy általános iskolába kerültünk, és azóta legjobb barátnők voltunk. 

Bezártam az üzentét, és elraktam a telefonom. 

Ebéd közben Dr. Kimen gondolkodtam. Meg sem lepődtem, mivel a nap 24 órájában ő járt a fejemben. Miért nem lehetünk együtt? - kérdeztem magamtól sokadjára. A hétvégén már átvettem minden indokot, de valahogy egyiket sem tudtam elképzelni. 

Szomorúan hajtottam a fejem az asztalra, és amikor a homlokom hozzá ért, feljajdultam a fájdalomtól. Meg is feledkeztem a pukliról. Talán, ha tennék rá egy kis jeget, jobb lenne. 

Kivettem a mélyhűtőből néhány jégkockát, becsavartam egy rongyba és a fejemre nyomtam. Elterültem a nappaliban lévő kanapén, majd bekapcsoltam a tévét. Egy ideig csak bámultam a csatornákat, aztán elaludtam. 

Fogalmam sincs, hány óra lehetett, amikor felkeltem. A tévé már nem szólt, a jégkockák is eltűntek a fejemről, helyette egy meleg takaró ölelte körbe a testemet. 

- Jó estét, Csipkerózsika - lépett be anya a nappaliba. - Veled meg mi történt? - mutatott a homlokomra. 

- Baleset - válaszoltam, miközben megsimogattam a fájdalmas területet. Tényleg használt a jég, már nem volt akkor a pukli. - Fejbe találtak egy labdával. 

- Miért nem vigyázol magadra? - nézett rám rosszallóan. - Tudod, hogy gyengék a csontjaid. Be is törhetett volna a fejed. 

- Anya - szóltam rá. Utáltam, amikor bébiként kezelt. 

- Na és... kaptál valami osztályzatot mostanában? 

- Egy négyest angolból, egy ötöst magyarból, és a matek szintfelmérőm is ötös lett. - Bár tudtam, hogy az utóbbi hazugság volt, és még csak nem is számított, anyát boldoggá tette a hír. 

- Matekból? - csodálkozott. - Csak nem lecserélték Mr. Kimet? 

- Nem, sajnos - húztam el a szám. 

- Ugye nem csináltál semmi törvénytelen...

- Anya! - csattantam fel, majd ledobtam magamról a takarót, és felálltam. A falon lévő órára pillantottam, ami fél nyolcat mutatott. Meg kellene oldanom a holnapi házi feladatokat. - Most felmegyek - mondtam, majd elindultam az emeltre. 

- Jó éjszakát, kicsim. 

- Jó éjt, anya.

Miután felértem, elővettem a holnapra felszerelésem, és neki kezdtem a matek házinak. A dolgozat kiosztását követően, új anyagot vettünk, amiből persze egy kukkot sem érettem. Három feladat várt megoldásra, de fogalmam sem volt, hogy kezdjek neki. Még a netet is átkutattam, hátha találok valami segítséget, de semmi. Vannak olyan emberek, akik nem erre születtek. Nekem nem volt tehetségem a matekhoz, de szükségem volt az ötösre a felvételihez. 

Annyira utállak, Kim Jongin - dühöngtem, miközben messzire hajítottam a füzetem. Na jó, majd holnap reggel lemásolom Nariról. 

Felsóhajtottam, és elővettem a következőt, ami magyar volt. Egyszerű vers elemzést kellett csinálni, és mivel imádtam a verseket, ez könnyen ment. Fél óra alatt végeztem is vele. 

Átolvastam az előző órán vett töri anyagot, és lefordítottam az angol szöveget is. Mire mindennel végeztem tíz óra volt. Az agyam teljesen lemerült. A könyveket, füzeteket legórtam az ágyamról és a párnáim közé dőltem. Amint lehunytam a szemem, már aludtam is.  

***

Másnap egész kipihentem keltem fel. A tegnapi alvás jót tett a szervezetemnek. Megint az egyenruhámban aludtam el, így gyorsan levetkőztem, bedobtam a szennyesbe és lezuhanyoztam. 

Kinőtt a harmadik szemem? - néztem a homlokom közepén lévő hatalmas foltra. Púpnak már nyoma sem volt, helyett egy szép véraláfutás, néma zöldeskék árnyalattal. Igazi különlegességnek fogok számítani az iskolában. 

Felvettem a másik szett egyenruhát, majd rendet tettem a szobámba. Miután bepakoltam a táskám, lementem az emeltre, de anyának hűlt helye volt. Egy üzenet díszelgett az asztalon. 

"Ma korábban be kellett mennem. Reggelit találsz a hűtőben. Vigyázz magadra. Szeretlek."

Felsóhajtottam, és kivettem a hűtőből a szendvicseket. Egyet megettem, egyet pedig elcsomagoltam későbbre. 

Iskolába menet összefutottam Narival. Nem lakott messze tőlünk, így elég gyakran mentünk együtt suliba.

- Jobban vagy? - érdeklődött. 

- Igen, csak lett egy folt a homlokomon - mutattam neki. 

- Nahát. Ez tök jó. Olyan mint egy szépség pötty. 

- Szerintem meg olyan, mintha három szemem lenne, és mivel nincs frufrum, el sem tudom takarni - fújtattam egyet, amitől hátra szálltak a tincseim. 

- Megijesztettél tegnap - nézett rám komolyan Nari.  - Dr. Kim azt, mondta, hogy nem történt nagy baj, csak utána olvastam el a sms-t. 

- Hm - gondolkodtam el. Narinak még nem beszéltem a történtekről, azért sem mert Mr. Kim is részese volt, és engem nem lehetett átverni. Tudtam, hogy hogy érez iránta. Ha elmondanám, hogy mi tett velem az a perverz, biztos összetörne. De attól is rosszul éreztem magam, hogy titkolóznom kellett. - Fáradt voltam, ezért haza mentem. Ráadásul nem is voltál mellettem, amikor felébredtem.  

- Ne haragudj, de Dr. Kim azt mondta, hogy beszélni akar veled, ha felébredsz. Megkért, hogy menjek vissza órára, és elég komolynak tűnt. Történt köztetek valami, amiről nem tudok? Vagy még mindig arról a csókról van szó? - kíváncsiskodott Nari. 

- B-beszélni? - habogtam döbbentem. Hiszen nem is mondott semmit. - Ó, i-igen. A csók... Azt mondta, hogy többet nem fordulhat elő, m-mert csak egy diák vagyok az iskolából, és semmi sem lehet köztünk. 

Ez félig igaz volt, félig nem, mert kedvelt, de nem lehetett köztünk semmi. Miért, miért, miért?

- Ó, nagyon sajnálom, Soojung - simogatta meg a hátam. 

- Túl élelem - mondtam egy erőltetett mosollyal. - És mi a helyzet a kis gólyával?

- Semmi - sütötte le a szemeit a barátnőm. 

- Ismerem ezt az arckifejezést - kuncogtam. - Valami történt.

- N-nos - habogott. - Találkoztunk tegnap. 

- Mi volt? - faggattam kíváncsian. Ha én nem is voltam boldog, Narinak örültem. Nem akartam mindig csak a saját gondjaimmal fárasztani. 

- Megbeszéltük, hogy mi legyen. Azt mondta, hogy nem szeretné, ha más is tudna kettőnkről, de találkozgathatunk titokban.

- Micsoda? Miért kellene ezt titokban tartani?

- A-azért, mert - hallgatott el egy pillanatra. - Mert még nagyon új neki ez az egész. 

- Elég béna kifogás. Biztos nem akar átverni?

- Nem hiszem - rázta a fejét. 

Számomra furcsa volt, de nem akartam bele szólni Nari életébe, így inkább ráhagytam.

- Menjünk. El fogunk késni. 

***

Gyorsan telt a nap, a magyar óra hamar elment. Pont egy hete volt az orvosi vizsgálat. Mennyi minden történt azóta...

Matek következett. A házi feladatot még az első óra előtt lemásoltam Naritól, és volt olyan aranyos, hogy el is magyarázott néhány dolgot, bár így sem értettem száz százalékosan. Izgultam, de magam sem tudtam, miért. Még mindig frissen éltek bennem Jongin-ssi pénteki szavai, pillantásai és érintései. Ahányszor eszembe jutott, kirázott a hideg. Ráadásul mostanában egyre többet hallucináltam róla. 

- Jó reggelt - lépett be a terembe. Vártam, hogy mikor néz rám, szemeivel mindig engem keresett először, de ma nem. Névsor olvasásnál még csak meg sem várta a válaszom, azonnal olvasta a következő diák nevét.

Furcsa volt. Tegnap és ma is. Mi baja lehet? Tényleg haragszik? 

- Miss Kim, mi a helyes válasz? - kérdezte Naritól, miközben a házi feladatot ellenőrizte. 

- 328, Seonsaengnim - válaszolt vidáman a padtársam. 

- Nagyon jó - bólintott.

Végre én jöttem, és izgatottan pillantottam a füzetembe, mert tudtam, hogy helyes a megoldás, és alig vártam, hogy lássam a döbbenetet Jongin-ssi arcán, de amikor felnézett, és észrevette, hogy én következem, egyszerűen kihagyott, és a mellettem lévő diákot szólította fel. 

Összevontam a szemöldököm, és ökölbe szorítottam a kezem. Most direkt csinálja? 

Az egész óra így telt, alig pillantott rám, s amikor véletlenül összetalálkozott a tekintetünk, akkor is érzelemmentes arccal nézett rám. 

- Miss Ahn - szólított meg a nap folyamán először, miután kicsengettek. - Órák után várom az irodámban - közölte egyszerűen, majd kiment a teremből.

A gyomrom összeszűkült. M-miért? 

A legrosszabb gondolat fordult meg a fejemben. Lehet, hogy ugyanazt akarja tenni, mint pénteken?Nem, nem. Az kizárt! Azt mondta, nem kellek neki. 

- Mostanában elég sokat jársz Mr. Kim irodájába - jegyezte meg Nari szúrós szemekkel. 

- Nem tudom, mit akarhat már megint - sóhajtottam. A folyosón és az órán figyelembe sem vesz, aztán egyszer csak az irodájába hívat. Képtelenség kiigazodni rajta. 

***

Délután ismét Mr. Kim irodája előtt álltam. Remegett mindenem, és féltem, de ennek ellenére bekopogtam. 

- Szabad - mondta az ajtó mögül. Lassan lenyomtam a kilincset és benyitottam az ismerős helységbe. - Foglaljon helyet - folytatta, miután felkönyökölve az asztalra megtámasztotta fejét a kezeivel.

Nagyot sóhajtottam, lenyeltem a gombócot a torkomból, és a székhez lépdeltem.

Mr. Kim arca érzelemmentes volt, akárcsak az elmúlt két napban. Nem értettem, mi baja, de biztos voltam benne, hogy köze van a pénteken történtekhez.

- M-miért hívatott? - hangom megremegett, ezért inkább elkaptam róla a tekintetem. Féltem, hogy ugyanazt akarja tenni, mint legutóbb.

- Nem akarom húzni az idejét, úgyhogy térjünk is a lényegre: van egy ajánlatom - mosolyodott el. Szemeiben ijesztő fény csillogott, és tudtam, hogy valami rosszra készül. Ismertem ezt a tekintetet, a mosdóban is így nézett rám.

- Mi az?

Elvette kezeit az asztalról, és kihúzta a jobb oldalai fiókot. Egy fehér borítékot vett ki belőle, amit egy könnyed mozdulattal hajított le elém. Csodálkozva pislogtam először rá, majd az asztalon lévő csomagra.

Ujjaim remegtek, miközben érte nyúltam. Összevontam a szemöldököm, fogalmam sem volt, mi lehetett benne.

Lassan kinyitottam, és óvatosan kihúztam a boríték tartalmát. Fényképek?

Megfordítottam őket, mivel háttal voltak, s amikor megláttam, mit ábrázolnak, a szívem kihagyott egy ütemet.

A rendelőben készültek, amint az ágyon ülök Dr. Kim mellett, és őt csókolom.

- H-honnan vannak e-ezek? - dadogtam kétségbeesve.

- Tudja, Miss Ahn, a mosdók kivételével az egész iskola be van kamerázva. És mivel én felelek a felvételekért, ezért bármit képes vagyok eltüntetni - egy pillanatra megállt, hogy hatásszünetet tartson - vagy nyilvánosságra hozni.

- Mit akar tőlem? - emeltem fel a hangom dühösen.

- Mint mondtam, van egy ajánlatom - dőlt hátra kényelmesen, és szája egy elégedett mosolyra görbült.

Egyértelműen Mr. Kim volt az az ember, aki képes volt belőlem a legtöbb érzelmet kiváltani. Gyűlöletet, utálatot, düht, meglepődöttségest, félelemet, haragot, sajnálatot és néha vágyat. Magam sem értettem, hogy érezhettem iránta vágyat, de amikor megláttam a mosdóban, akkor kétségtelenül az volt.

- Mi lenne az? - kérdeztem félve.

- A testét akarom - vigyora még szélesebb lett, ahogy meglátta ledöbbent arcomat. Jól hallottam? Hiszen néhány napja azt mondta, nem kellek neki, tudja, hogy szerelmes vagyok a bátyába, és ilyet kér tőlem?

Megbántam, hogy ide jöttem. Megszegtem a Joonmyunnak tett ígéretem, és igaza volt, Mr. Kim nem normális. Kezdett bennem felmenni a pumpa, ezért kifújtam a bentrekedt levegőt, és felálltam.

- Sajnálom, Mr. Kim, de lehetetlent kér.

Még a gondolattól is libabőrös lettem. Igen, beismerem, Jongin-ssi jóképű és dögös, ha lennének iránta érzéseim, biztos ágyba bújnék vele, de ehhez a testi vágy kevés volt.

Egy utolsó szánakozó pillantást vetettem rá, majd elindultam az ajtó felé.

- Úgy látom, nem ért, Miss Ahn - szólított meg, mielőtt kiléptem volna az irodából. Kezemet a kilincsre helyeztem, és úgy hallgattam tovább. - Nincs választási lehetősége. Illetve van - nevette el magát kajánul. - Vagy azt teszi, amit kérek, vagy nyilvánosságra hozom a képeket. És tudja, mi fog történni, ha nyilvánosságra kerülnek a képek?

A szívem majd kiszakadt a mellkasomból, éreztem, ahogy újabb gombóc jelenik meg a torkomban.

Képes megzsarolni?

Levettem az ujjaim a kilincsről, és lassan visszafordultam felé.

- Mi? - kérdeztem remegő hangon, bár sejtettem a választ.

- Maga elbúcsúzhat az egyetemtől, Joonmyun pedig a állásától.

- Képes lenne ezt tenni a testvérével? - háborodtam fel.

- Én igen, a kérdés az, hogy maga képes lenne ezt tenni vele? - nézett rám összeszűkített szemekkel.

Ez a szemét tudja a gyenge pontom. Csapdába csalt.

Ha nem teszem azt, amit kér, lelkiismeret furdalás nélkül kirúgatja a bátyát. De, mi történhetett köztük, amiért ilyen vele?

Akármennyire is haragudtam Joonmyunra, nem akartam, hogy Mr. Kim ezt tegye vele. Annyira rendes, kedves és figyelmes volt. Az én hibám az egész, mert én kezdeményeztem azt a csókot a rendelőben. Ha kirúgják, miattam fogják ki rúgni. Nem tehetem ezt vele.

- De - köszörülte meg a torkát Mr. Kim. - Hogy mindketten jól járjunk, elintézem, hogy ötöst kapjon év végén matematikából. 

Arcán egy győzelemittas mosoly ült, amitől hányni tudtam volna. Megveszteget?

- Undorodom magától - az ajkaim remegtek a dühtől.

- Ne játssza meg magát Miss Ahn - horkantott fel Jongin. - Élvezte, amikor az ujjammal dugtam meg, nem igaz?

- Egyáltalán nem! - vágtam rá határozottan, de szavaitól égni kezdett az arcom.

- Tudja, mit? - csapta össze a kezét. - Adok magának némi gondolkodási időt... mondjuk csütörtökig, és az órák után találkozunk itt - javasolta vidáman.

- R-renden - bólintottam. Az idő mindenképp jól fog jönni, hátha addig kitudok találni valami észszérű megoldást, amivel elkerülhetem ennek a perverznek a beteges terveit. 

- A képeket  magának adom emlékbe - mondta, miközben összeszedte őket az asztalról, betette a borítékba, majd odasétált hozzám, hogy átadja. - Nekem úgy is van még belőlük néhány.

- Tartsa meg! Nekem nem kell - löktem el a kezét mérgesen, majd megfordultam, és ott hagytam az irodában.