5. Bejegyzés [part 5]

Lassan lehajolt hozzám, hűvös kézfeje végigsiklott a combom belső felén, és amikor elérte a térdhajlatomat, egy erőteljes mozdulattal szétrántotta a lábaimat. Ezután tenyerével cirógatta bőrömet, miközben elhelyezkedett felettem. Érintései gyengédek és óvatosak voltak, de testéből, hirtelen mozdulataiból áradt a vadság, látszott rajta, hogy próbálja visszafogni a benne lakozó állatot. Tekintetünk találkozott, hosszú pillanatokig összekapcsolódott, sötét íriszeiben sóvárgás és vágy keveredett, míg az enyémben félelem és izgatottság. 

Fekete, bőrszerű öve, amellyel az ágyhoz kötözött teljesen elszorította a csuklom. Annyira zsibbadt, hogy már fájdalmat sem éreztem. Mégis... kellemes bizsergéssel töltött el. Nem tudtam letagadni, hogy mennyire felizgatott a helyzet. De képtelen voltam átadni magam az élvezetnek, mert zavart és bosszantott, hogy Jongin már megint ilyen állapotba került. 

- Soojung - lehelte ajkaimra. Orromat ismét megcsapta az a kesernyés szeszszag, amit már korábban is éreztem. Hosszú ujjai belevájtak meztelen derekamba, egész teste remegett a vágytól. Még közelebb hajolt, és megszüntette a köztünk lévő távolságot. Először finoman ízlelgette kiszáradt ajkaimat, de nyelvével gyorsan benedvesítette őket. Belém harapott, mire elnyíltak egymástól párnáim, és kihasználva ezt a rövid pillantott, becsúsztatta nyelvét a számba. Amint összetalálkozott az enyémmel, elvesztette a türelmét, teljesen birtokba vette, szinte felfalta ajkaimat. Vészesen fogyott az oxigén, de nem tudtam elszakadni Jongintól, ezért az orromon keresztül vettem levegőt. Két kezét, amelyekkel eddig a derekamat szorította, felcsúsztatta nyakamra, az egyikkel átkulcsolta azt, de csupán annyira szorította meg, hogy éreztesse velem: most ő birtokolja a testem, az övé vagyok. Másik keze a tarkómon állapodott meg, hogy közelebb vonjon magához.

Az elmémre lassan köd szállt, eltűnt minden gondolat, kérdés vagy kétely, egyedül Jongin érintéseire koncentráltam. Annyira jól esett a közelsége a mai nap után. A tudat, hogy engem szeret, engem ölel, velem teszi ezt kellemes forrósággal töltött el. Lángoltam, minden porcikám égett, sóvárgott az érintései, a közelsége után.

- Édes istenem - motyogta remegő, rekedtes hangon, miután megszakította a csókot. - Nem bírom tovább! - Ujjaival hajtincsei közé túrt, megmarkolta őket, ahogy felegyenesedett és a sarkaira ült. Kivörösödött szemei elkalandoztak rajtam, elidőzött egy-két helyen, miközben megnyalta ajkait. Teljesen zavarba hozott, éreztem, hogy ismét lángra kap az egész testem, az arcom bizonyára paradicsom vörös lehetett.

Figyeltem, ahogy Jongin ismét a szekrényhez mászik, egy pillanatra megijedtem, de azonnal eltűnt a félelmem, amikor nem a fecskendőért nyúlt, hanem egy gyógyszeres dobozt húzott elő a középső fiókból.

Kipattintotta a csomagolásból, mielőtt eldobta volna a dobozt a földre, és egyik ujjával óvatosan felhelyezte a már jól ismert hüvelykúpot. Tudtam, hogy ez nem száz százalékos védelem, és veszélyes is, de abban a pillanatban nem foglalkoztatott a dolog. Amíg vártuk, hogy feloldódjon a gyógyszer, Jongin visszafeküdt a lábaim közé, és végigcsókolta az arcomat, a nyakamat, a mellkasomat. Egy ujját legérzékenyebb testrészemre nyomta, és apró, de erőteljes köröket írt rá ujjbegyével, amitől reszketeg sóhaj hagyta el a számat. Összeszorítottam a szemeimet a kellemes érzéstől, egyre jobban kívántam a felettem lévő férfit, és legszívesebben átöleltem volna, simogattam volna, de a kezeim meg voltak kötve.

- Én is meg akarlak érinteni - mondtam, bár nem voltam túl határozott.

Jongin felemelte a fejét, rám villantotta széles, pajkos mosolyát, de megrázta a fejét.

- Kérlek!

- Lesz még rá alkalmad - biztosított, majd széjjelebb nyitotta a lábaim. Pillanatok alatt leszedte magáról a felesleges ruhadarabokat. Kilestem félig lehunyt szemhéjaim alól, hogy végigpillantsak irigylésre méltó testén, széles vállain, keskeny derekán, kidolgozott, izmos hasán.

Nagyot sóhajtottam.

- Mit szeretnél? - tudakolta kíváncsian, ajkain öntelt mosoly játszadozott. Annyira szerettem volna letörölni a képéről.

Az egész szoba felforrt, fogytán volt az oxigén, őrült vágy dolgozott mindkettőnkben, de mielőtt jobban elmélyedhettünk volna egymásban, valaki kopogott az ajtón.

Jongin teste megfeszült, beszívta a levegőt, minek következtében mellkasa megemelkedett. Várt egy picit, miközben engem nézett, de néhány másodperccel később újabb kopogás hallatszódott, amit kutyaugatás követett.

- Bassza meg! - káromkodott, ahogy kifújta az eddig benntartott levegőt. Idegesen a hajába túrt, arcára sötétség ült ki. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Nem sok ember tudott Jongin lakásáról. Talán Joonmyun? Nem, ő biztosan nem.

Lemászott az ágyról, ügyetlenkedve visszavette a az alsónadrágját és a kifordított farmerjét is. Vicces látványt nyújtott, majdnem elnevettem magam, de tekintettel a helyzetre inkább visszafogtam magam.

- Meg ne moccanj! - nézett rám figyelmeztetően, majd kihúzta alólam a takarót, és meztelen testemre terítette. - És maradj csendben! Ha segítségért kiáltasz, visszajövök, és úgy megbüntetlek, hogy nem marad hangod holnapra.

Nem tudtam eldönteni, hogy most csak viccelődik-e. A szemei komolyságot tükröztek, de szája perverz mosolyra görbült. Ő biztos élvezné azt a büntetést.

Apró bólintással válaszoltam neki, aztán figyeltem, ahogy instabil járással elhagyja a szobát, és rám zárja az ajtót. Kihegyeztem a füleim hátha meghallom a vendég nevét.

Szerencsére vékonyak voltak a falak, és zene sem szólt már, így az ajtónyitást is tisztán hallottam.

- Yifan! - szólt mérgesen Jongin. Hangjából érződött mennyire nem örült a váratlan látogatásnak. Yifan? Honnan ilyen ismerős az a név? - Igazán jó az időzítés.

- Ne gondoltam, hogy itt leszel - válaszolt az említett közönyös hangnemmel. - De követtem a kis barátnőd. Mi is a neve? Soojung? Aztán megláttam a kocsid a parkolóban - folytatta elégedetten. - Ugye nem felejtetted el, hogy holnap van a határidő?

Hirtelen eszembe jutott: annak a Kris nevezetű fickónak Yifan volt a rendes neve. Mit keres itt és miféle határidő? Megint arról a tartozásról van szó? Oldalra pillantottam, és a szemeim megállapodtak az üvegcsén, amiből Jongin be akart adni nekem. Azt mondta Kris-től van. Várjunk csak...

- Ha csak azért jöttél, hogy emlékeztess, akkor felesleges volt - morogta Jongin. Valószínűleg a konyhában állhattak, de így is értettem mindent.

- Ne légy ilyen mérges! Nem akartam megzavarni a turbékolásotokat. Hol van? - kérdezte kíváncsian.

- Miért érdekel az téged? - csattant fel Jongin.

- Ó - ámult el a Krisnek nevezett férfi, mintha rájött volna valamire. - Csak nem megint belőtted magad?

Nem érkezett válasz.

- Nézd, Jongin, én nem akarok senkinek sem rosszat, de ha holnap sem fizeted ki az adósságodat, kénytelen leszek a szavaknál keményebb eszközökhöz folyamodni. Engem nem érdekel sem a testvéred, sem a barátnőd élete.

Összeszorult a gyomrom, és minden vágy eltűnt belőlem. El sem tudtam képzelni, hogy mibe keveredett Jongin.

- Ez nem játék! - szólt Kris, hangja hátborzongatóan csengett.

- Ezt ne itt beszéljük meg - válaszolt Jongin, majd ezek után mindketten elhallgattak, és már csak az ajtó  csapódását hallottam.

Magamra maradtam. Ettől a beszélgetéstől minden korábbi érzés elszállt belőlem. Félelem és kíváncsiság vette át a helyüket. Felpillantottam a fejem felé. A kezeim elszíneződtek a szorítástól. A francba, ez nem maradhat így! Megpróbáltam felülni, de nem sikerült, rántottam egyet a karomon, hátha enyhít valamit a szorításon, de semmi.

Frusztráltam fújtam ki a levegőt, majd a plafonra tapasztottam a szemem. Veszélyben vagyok? Ez a férfi követett engem? Észre sem vettem... Istenem, mibe kevertél Jongin?

Talán öt perccel később újabb ajtónyikorgásra lettem figyelmes. Aztán néhány másodperccel később valami hatalmasat puffant a földön és a hangokból ítélve darabokra is tört.

Felkaptam a fejem. Kinyílt a hálószoba ajtaja, és egy feldúlt Jongin lépett be rajta. Arca hasonló látványt nyújtott félórával ezelőtti állapotához.

Ledobta magáról a kabátot, alatta nem volt semmi, gondolom ezt az előszobában vette fel, mikor kimentek Yifannal.

Határozott léptekkel közelített felém, én pedig megdermedtem a félelemtől, mert fogalmam sem volt, mit akar tenni. Lehunytam a szemem és vártam. Egyszer csak elnehezedtek a fejem felett lévő végtagjaim, majd egy lomha mozdulattal az ágyra hulltak.

Jongin leszedte róluk az övet, eldobta a földre a többi, szétszórt holmi közé, majd bemászott mellém a takaró alá, és szorosan magához ölelt. A meglepettségtől még levegőt venni is elfejtettem. Úgy tartott, mintha az élete múlna rajta, arcát a vállamba fúrta és nagyokat szippantott belőlem. Remegett, hideg verítékben úszott a teste.

A szívem összeszorult, sosem láttam még ilyennek és nem bírtam nézni a szenvedését. Átkaroltam csupasz vállát, még közelebb húztam magamhoz, mire ő is sokkal jobban megszorított.

Nem szólt semmit, hosszú percekig ültünk így, aztán egyszer csak megragadta a rajtam lévő felsőt, és egy könnyed mozdulattal lehúzta rólam. A következő pillanatban sikeresen maga alá gyűrt, és az ajkaimra tapadt. Szerettem volna beszélni vele először, megkérdezni, hogy mi ez az egész, de azt hiszem, jobb lesz, ha várok vele egy kicsit.

Ujjai ismét bejárták az egész testemet, és így, hogy szabad voltam, segíthettem levetkőztetni őt. Mikor megérintettem a kifordított farmer gombját, belemosolyogtam a csókba.

Miután megszabadultunk a ruháktól, meztelen testünk egymásba fonódott. Forró bőre égette az enyémet. Mozdulataiból, érintéseiből éreztem, hogy az előbbi beszélgetés kijózanította, visszatért valódi önmagához.

Egyik tenyeremet a mellkasára fektettem, pontosan szíve felé, ami olyan izgatottan kalimpált, mint az enyém. Ismét elködösültek a gondolatim. Megszűnt a külvilág, csak Jongint akartam.

- Szeretlek - kapott levegő után, mielőtt a fülemhez hajolt volna. Végigcsókolta a fülcimpámat és a mögötte lévő bőrt, ami remegést váltott ki belőlem. - Nem engedem, hogy bajod essen - mondta, valószínűleg sejtette, hogy hallottam a kinti beszélgetést.

- Én is szeretlek, Jongin - mondtam ki végül. Éreztem, ahogy izmai megfeszülnek. Elhajolt a nyakamtól, és egyenesen a szemeimbe nézett.

- Így is, hogy kezelhetetlen, erőszakos és beteg vagyok? Néha nem tudom, hol a határ, és sokszor csak bántalak? - szemei őszintén és fájdalmasan csillogtak, engem pedig meglepett őszinte vallomása, a tény, hogy ennyire tisztában volt a betegségével.

- Igen - bólintottam. - És segíteni fogok, hogy meggyógyulj - mosolyogtam rá.

- Akkor sem fogsz elhagyni, ha Jinri arra kér?

Ezzel a kérdéssel megfogott. Magam sem tudtam a választ, de némi habozás után rábólintottam.

- Akkor sem!

- Akkor sem, ha egyszer bekattanok vagy elmegy az eszem vagy még rosszabb?

Nem tudtam, mire gondol a még rosszabb alatt, de most nem is akartam ezzel foglalkozni.

- Nem. Ilyen sosem fog történni - biztattam, azonban szemeiben láttam, hogy kételkedik. - Azt mondtad, hogy én vagyok számodra a gyógyszer - folytattam az arcán lévő bizonytalanság láttán. - Meggyógyítalak! - Két kezem a tarkójára vezettem, és gyengéden megcsókoltam. Az össze érzésem közvetíteni akartam, hogy érezze nincs egyedül és nem reménytelen a helyzete. Nem értettem, miért gondolja azt, hogy nem fog meggyógyulni. Én mindent meg fogok tenni azért, hogy segítsek rajta, de azt egyelőre nem tudtam megmondani, hogy mi lesz Sullival. Neki is segíteni akartam.

Ott maradtam Jonginnál egész éjszaka, de este küldtem anyának egy sms-t, hogy ne aggódjon miattam, biztonságban vagyok. Habár sejtettem, hogy ezért még kapni fogok. Hétköznap otthon kellett volna maradnom, és tanulni, így viszont semennyit sem tudtam készülni a szerdai órákra.

Egy percre sem bújtunk ki az ágyból, és valamikor hajnalban hagytuk abba a szeretkezést, amitől nagyon kifáradtam. Viszont egyre jobban aggasztott a gondolat, hogy nem védekeztünk, ezek a kúpok pedig korántsem voltak biztonságosak. Úgy aludtam el, hogy anya figyelmeztető hangja csengett a fejemben.

5. Bejegyzés [part 4]

Megköszörültem a torkom, mire Jongin feje felemelkedett a paplanról. Oldalra nézett, sötét tekintete megállapodott rajtam. Szemfehérje most vörös színben úszott, arca sápadt volt. Mellkasáról leperegtek az elégett hamudarabok. Kifújta a füstöt tüdejéből, majd meghúzta a kezében lévő italt.

- Soojung? - nevetett, fogai kivillantak, mintha önkívületi állapotba került volna. - Csak képzelődöm!

- Jongin... - pislogtam rá aggódva. - Mit műveltél?

Annyira aggódtam és féltem, hogy útközben még azt is elfelejtettem, miért akartam ide jönni. Meg akartam győződni róla, hogy életben van-e, és hála az égnek nem végzett magán öncsonkítást vagy egyéb szörnyűségeket, de ez a látvány akkor sem tetszett.

- Csak bevettem néhány tablettát - kuncogott, és ügyetlen mozdulatokkal lemászott az ágyról. Tett néhány lépést felém, de alig bírta tartani magát. Háta görnyedt volt, feje előre hajlott, kócos barna tincsei eltakarták a homlokát és a szemeit. Egész lényéből áradt az alkohol erőteljes szaga. A szívem hatalmasat dobbant, amikor odaért elém, és szabad kezét az arcomra vezette. Lepillantottam a másikra, amelyben a félig üres üveget tartotta, aztán ismét farkasszemet néztünk egymással. Ilyen közelségből tisztábban láttam vonásait. Szeme alatt karikák húzódtak, szája kiszáradt, ajkán a bőr felrepedezett és egész arca elsápadt. Pupillái tágak voltak, majdnem egybeolvadtak fekete szemével, a körülötte lévő fehérség, ami máskor mindig tiszta volt, most kieresedett és vérben úszott. Nagyon ijesztő látványt nyújtott, de próbáltam elrejteni a félelmemet. Nagyon jól ismertem Jongint - főleg mikor ilyen állapotba került - , ha kimutatnám a félelmem, kihasználná a lehetőséget. 

Tenyere hűvös volt, ami kellemes érzést nyújtott forró arcbőrömnek. A rohanástól és az izgalomtól teljesen felhevült a testem. 

- Vizes vagy! - állapította meg szórakozottam, ahogy megragadott egy nedves hajtincset, amely valószínűleg kilógott a kapucni alól idefelé jövet. Fülem mögé sodorta a kósza szálakat, és ahogy ujjai hátra siklottak, rámarkolt a többire, majd egy erőteljes mozdultattal magához rántott. Nyelve azonnal utat talált a számba, ajkai tökéletesen illetek az enyémre. Kezemet tétován mellkasának feszítettem, de felesleges volt, nem igazán akartam ellenkezni, jól esett a csókja. 

Főképp azért jöttem ide, hogy megmondjam, jobb lesz, ha nem találkozunk egy darabig. Amíg ez az egész meg nem oldódik. De ebben az állapotban ezt még sem közölhettem vele, kitudja, mit tenne. 

- Jongin! - szóltam rá figyelmeztetően. Megtántorodott, összevonta szemöldökét és úgy méregetett. Láthatóan nem volt magánál. 

- Te tényleg igazi vagy! Azt hittem, ha kinyitom a szemem, el fogsz tűnni. - Mutatóujját végighúzta ajkamon, államvonalán, majd a kabátom cipzárjánál állapodott meg. 

- Mit vettél be? És mi ez - mutattam az üvegre - a szörnyűség, amit iszol? - Elfintorodtam, ahogy megízleltem az alkohol kesernyés izét az ajkamon. 

Jongin tett egy lépést, és ha azt hittem, hogy közelebb már nem tud jönni, tévedtem. A következő pillanatban a hátam a falnak ütközött, és fogságba kerültem Jongin karjai között. Észre sem vettem, mikor húzta le a kabátomat. Meztelen mellkasával szorosan hozzám préselődött. Más helyzetben örültem volna az ilyesfajta közelségének, de most nem töltött el örömmel. 

- Egy-két szemet - válaszolt horkantva, miközben újra megtalálta nedves tincsemet, és ujja köré tekerte azt. Mintha játszott volna. 

- A kórházban kellene lenned - nyeltem egy nagyot. Jongin tekintete elsötétedett, szúrós pillantásokat vetett rám. Inkább elfordítottam a fejem. - Sullinak szüksége van rád. És... neked is rá.

- Ó, és ezt mégis miből szűrted le, okoska? - Csattant fel azonnal, az okoska kifejezés pedig inkább sértő volt, mintsem becézgető. - Te és Joonmyun biztos nagyon jól tudjátok, hogy nekem mire van szükségem, nem? Hiszen állandóan megmondjátok, mit csináljak! 

- Én nem úgy... 

- Hallgass el, Soojung! Fogalmad sincs róla, hogy én mit akarok! Te mindig csak más érdekeit nézed, hogyan tudsz örömet okozni a körülötted lévőknek. Cseszd meg! Miért nem törődsz egyszer a saját boldogságoddal is? - Ahhoz képest, hogy valahol a felhők felett járt, szavai nagyon is józanok és igazak voltak. 

- Azért, mert Sullinak szüksége van rád. Nem hagyhatod magára - És tessék, már témánál is voltunk. 

- Ki vagy te, hogy megmond nekem, mit csináljak? - kiabált kikelve magából, és megszorította két karomat. Ujjai görcsösen fonódtak végtagjaim köré, és már-már fájdalmat okozott velük.

- Jongin, ez fáj! - sziszegtem a fogaim között, és éreztem, ahogy forróság önti el a szemem sarkát. Csak most ne kezdjek el sírni. 

- Nekem is fáj az önzetlenséged! - morogta, és egy pillanat alatt elrántott a faltól. Testem vízszintesen ért földet pontosabban ágyat, fejem belecsapódott a paplanba. 

- Hagyd abba, kérlek - néztem rám könyörögve, miután felém mászott és a derekamra ült, ezzel sikeresen leszorítva egész testem.

- Még el sem kezdtem, szivi - mosolygott rám hibátlan fogsorával, és volt valami ijesztő a tekintetében. Nem tudtam volna meg mondani, hogy mi, de már korábban is láttam. Amikor becsalt az irodájába vagy amikor erőszakkal vette el a szüzességem. Megrémített. 

- Beszéltem Sullival - mondtam ki hirtelen megfontolatlanságból, hátha ezzel elterelem a figyelmét. Úgy látszik sikerült, mert a szemei elkerekedtek, és elengedte eddig lefogott csuklóim. - B-bementem hozzá a kórházba. Szeret téged Jongin. Vissza kell menned hozzá. - A jobb vállam feletti angyalka azt suttogta, hogy helyes, amit mondok, ez így van rendjén, viszont a bal oldalamon az ördög ordított, tartsam meg Jongint, ne engedjem át senkinek, ha szeretem. 

De vannak dolgok, amiket fel kell áldoznunk más boldogságának érdekében. 

- Fogd be! - kiáltott Jongin, szemei vészjóslóan csillogtak. - Nem akarom hallani, és mondtam már, hogy ne mondd meg, mit tegyek! Vagy ha ilyen okos vagy, akkor miért nem találod ki, hogy ebben a pillanatban, mit akarok csinálni veled? - Ajaki sejtelmes mosolyra húzódtak. 

Elhallgattam, megpróbáltam felülni, de Jongin visszanyomott az ágyra. 

- Dugni akarok, Soojung! Meg akarlak dugni, keményen! Annyira, hogy még a nevedet is elfelejtsd! 

- Én viszont nem akarom - jelnettem ki határozottan, és összeszedtem minden erőm, hogy letaszítsam magamról Jongint. Sikerült is. Kezem nagy erővel csapódott a mellkasának, minek köszönhetően lefordult az ágyról, és a földre zuhant. 

Nem láttam értelmét annak, hogy továbbra is egy légtérben maradjak vele. Aggódtam érte, ide jöttem, hogy észhez térítsem, de felesleges volt a próbálkozásom. Az erőszakos énje kezdett ismét eluralkodni raja, és tudtam, ha nem menekülök el, akkor úgy járok majd, mint legutóbb. Féltem tőle. Nem az a Jongin volt, aki a vidámparkban fogta a kezem és plüss figurát lőtt nekem. Ez a depresszív, beteges és erőszakos oldala volt, amit nem szerettem. 

Gyorsan leszálltam az ágyról, és elindultam az ajtó felé, de mielőtt még elérhettem volna a kilincset, Jongin ott termett mellettem, és elkapta a karom. 

- Micsoda vadmacska - dorombolt a fülembe, majd visszadobott az ágyra. Sajnos sokkal erősebb volt nálam. - Imádom, amikor ilyen harcias vagy. Kár, hogy nem mész vele semmire, de azért szex közben nyugodtan karmolászhatsz - kacsintott rám. 

- Ez nem te vagy - motyogtam, hátha szép szóval sikerül rá hatnom. - Emlékszel, mit mondtál? - néztem fel rá szomorúan. - Nem akarsz nekem fájdalmat okozni. 

Jongin megforgatta a szemeit, majd a nadrágja gombjához nyúlt. Nagyot nyeltem, ez nem jött be. 

Amíg ő a gombbal és a cipzárral foglalatoskodott, gyorsan előkotortam a zsebemből a mobilomat. Fel akartam hívni Joonmyunt, hogy szóljak neki, azonnal jöjjön ide, és akadályozza meg azt, ami Jongin tenni készült. Nem azzal volt a baj, hogy szexelni akart, tudtam, hogy mennyire figyelmes, amikor normális. De tisztában volt vele, hogy a depressziója, a kétségbeesése és a fogyasztott drogok álltak a háttérben. És most megint rajtam akarta levezetni a feszültséget.

Ám Jongin észrevette, amikor elővettem a telefont, és egy gyors mozdulattal kikapta ujjaim közül.

- Eszedbe se jusson! - morogta, és eldobta valahová hátra a mobilt. Az hangosan csattant a földön, de hál' istennek nem tört szét. Ezért még megölöm. - Ne akard, hogy megint kikötözzelek - fenyegetett, aztán felcsillantak a szemei. - Bár nem is olyan rossz ötlet. - Kihúzta az övet a nadrágjából, leszedte a kabátot a karomról, így csak egy póló fedte el mellkasomat. Elkapta a két csuklom, és az ágytámlájához vágta őket. Egy pillanat alatt megkötözött, a bőr belevájt vékony bőrömbe.

Felnyögtem.

- Jongin, kérlek, ne tedd ezt megint!

- Ha ezt fogod hajtogatni végig, akkor a szádat is letapasztom. Nagy kár, hogy úgy sajnos a nyögéseidet sem hallhatom majd.

Szemeim elkerekedtek érzéketlen hangja és szavaiból éradó kegyetlenség miatt. Gyomrom összeszűkült, testem megremegett, most kezdtem csak felfogni, mit is tervez Jongin.

- Szeretsz te engem egyáltalán? - kérdeztem hirtelen a könnyeimmel küszködve. Ha tényleg szeretne, akkor nem csinálná azt, amit nem akarok.

Kérdésemtől egy pillanatra megállt, éreztem, ahogy teste megdermedt felettem. Két ujja közé szorította az állam és lejjebb hajolt, hogy arcunk egymással szembe kerüljön.

- Ezt én is kérdezhetném. Eddig mindig csak én bizonygattam az érzéseimet. Te egyszer sem mondtad, hogy szeretsz.

A szívem kihagyott egy ütemet. Láttam a Jongin szemeiben lévő fájdalmat. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez ennyire bánthatja őt. És igaza volt, sosem mondtam, hogy szeretem. Ettől nagyon rosszul éreztem magam.

- Én... én...

- Hagyd csak - intett csendre. - Tartogasd a hangod későbbre. Szükséged lesz rá.

Leszállt rólam, én pedig könnyes szemekkel figyeltem következő lépéseit. Átmászott az ágy másik oldalára, oda, ahol a szekrény volt, majd kihúzta a fiókot.

Oldalra fordítottam a fejem, így pontosan láttam, mit csinált. Egy üvegcsét vett elő, majd egy fecskendőt és egy hosszú tűt. 

- Mi az? - kérdeztem félve. 

- Majd meglátod - pillantott hátra mosolyogva. - Kris-től kaptam nem rég. Ez a cucc hihetetlen. Csak beszúrsz magadnak egy picit, és fél perc múlva már a fellegekben érzed magad. Már a múltkor is kiakartam próbálni rajtad, de kíváncsi volta, hogy reagálsz a tablettákra. 

- Tessék? - kérdeztem hitetlenkedve. - Te kísérletezgetsz rajtam? Mi van, ha nem bírom és belehalok? 

- Nyugi már - dőlt el az ágyon, úgy, hogy arca ismét az enyém felett helyezkedjen el. - Szeretlek, és nem sodornálak veszélybe. Ha meghalnál, akkor én is. És ne félj, nem fogsz rászokni ezekre a szerekre. Ez csak egy kis szórakozás. 

- Jongin, nem akarom - sírtam fel. Lesokkolt az előbbi szavaival. Már nem tudtam, mit higgyek. Vagy hogy ki ő. Ez nem a kedves és aranyos Jongin volt, főleg nem az, akiről Sulli mesélt. 

- Sh, nyugalom - finom csókot nyomott ajkaimra. 

Megkönnyebbültem, amikor visszamászott hozzám az ágyra, a fecskendőt meg a többi kelléket pedig az asztalon hagyta. Csókjai elárasztotték az egész arcomat. Ujjai sietve törtek be pólóm alá.

- Attól, hogy nem adtam be neked semmit, nehogy azt hidd, hogy kegyelmes leszek - súgta a fülembe, miután lehúzta magáról a farmert és ledobta a földre a mobilom után. 

Egy fekete szűk boxer rejtette el előlem kemény erekcióját. Furcsa érzések csaptak össze bennem. Az egyik részem nem akarta, a másik viszont alig várta, hogy Jongin hozzám érjen. Szemeim szinte felfalták félmeztelen látványát, és legszívesebben abban a pillanatban levarázsoltam volna róla az alsóját. De ezt most nem mutathattam ki. Nem, mert ez egy másik Jongin volt, és nem tudtam, mit vállalok magamra egy-egy lépésemmel. Inkább vártam. 

A következő percekben lassan megszabadított a zoknimtól, a nadrágomtól és a bugyimtól is. Már korántsem voltam zavarban előtte. Tetszett, ahogy tekintete elidőzött combjaimon és a póló alól kilátszott testrészeimen. 

Hideg ujjai besiklottak az említett ruhadarab alá, és feltolták azt egészen a melltartómig. 

- Zavar ez a felső, de akkor sem foglak elengedni - mosolygott őrült módjára Jongin. - Jézusom, ha tudnád, milyen erotikus látványt nyújtasz így, félmeztelenül az ágyamhoz kötözve.  Ha tehetném, ki sem engednélek a szobámból, de azt hiszem, egy idő után feltűnne az iskolának a hiányod. Hidd el, csak ez tart vissza. 

Amilyen beteges elméje volt, el is hittem neki. 

5. Bejegyzés [part 3]

Kezemet a kilincsre helyeztem, és már majdnem lenyomtam, amikor mozgolódásra lettem figyelmes.

- Te ki vagy? - kérdezte egy lágy hang a hátam mögül, mire megdermedtem. Leengedtem ujjaimat a kilincsről, és féloldalasan hátra pillantottam. Ott ült Sulli hátát a fejalátétként szolgáló párnának vetve. Halvány mosoly bujkált kicserepesedett ajkain, miközben kíváncsian méregetett engem. A gyomrom liftezni kezdett, hirtelen még az is elfelejtettem, hogy hívnak. Lebuktam. Jézusom, most mit csináljak? Hogy fogom ezt megmagyarázni?

A tenyerem teljesen leizzadt ezalatt a néhány pillanat alatt, ezért gyorsan beletöröltem a nadrágomba, és egész testemmel felé fordultam. Szemeim ide-oda jártak a helységben, minden apróságot feltérképeztek, kivéve az előttem lévő lány arcát. Teltek a másodpercek, és egyre kínosabb lett a csend, így megköszörülve a torkom szólásra nyitottam a szám. Hangom valahonnan hátulról jött, és mire kiért ajkaim közül, szinte alig lehetett hallani.

- A nevem Ahn Soojung - suttogtam halkan. Amíg kimondtam ezt, azon gondolkodtam, hogy lehet még sem kellene elárulnom magam.

- Soojung? - ízlelgette a nevet Sulli, és láttam, hogy arcára szomorúság ül ki. - Ne haragudj, de nem emlékszem r-rád. Biztos tudod, hogy amnéziám van és nem emlékszem bizonyos személyekre, helyekre. - Ezzel szemben tisztán és jobban emlékszik olyanokra, akikre egyáltalán nem kellene. Felsóhajtottam, de csak úgy, hogy ő nem lássa. Talán ez még kapóra is jöhet, hogy kifaggassam. Higgadtságot erőltettem magamra, és közelebb léptem az ágyához.

- Semmi baj - mosolyogtam rá biztatóan, mire az ő ajkai is felfelé görbültek. - Jongin egyik barátja vagyok.

- Ó - felcsillantak éjsötét íriszei a Jongin a név hallatán, engem pedig parányi féltékenység mardosott belűről. - Mióta ismered őt? Úgy értem, már azelőtt is ismertél minket, mielőtt megtörtént a baleset, v-vagy...?

- Nem - ráztam a fejem, és fogalmam sem volt mit mondjak. Vajon mennyit tud Jongin mostani életéről? Tudja, hogy matematikát tanít? - A-azóta ismerem, hogy az iskolában d-dolgozik - habogtam, és reméltem, hogy ezzel nem mondtam újat.

- Igazán? - emelte fel egyik szemöldökét. Volt valami elragadó a hangjában, kislányos kíváncsiságában, és abban, ahogy artikulálta a szavakat. - Említette, hogy matematikát tanít. Az mindig is jól ment neki, sokat segített a gimnázium első évében. Neki köszönhetem, hogy nem buktam meg. - A gyomrom görcsbe rándult. Kezdtem elgyengülni, égtek a szemeim, és tudtam, hogy ez minek a jele. - De meglepett, hogy orvosi pályáról tanári pályára váltott. - Hangja vidám volt, akkora élvezettel és örömmel mesélt a barátjáról, hogy kezdtem magam rosszul érezni.

- I-igen, ez nagyon különös. - Egy hamiskás mosolyt erőltettem magamra, mert fogalmam sem volt, mint mondhatnék.

- Munkatársak vagytok? - érdeklődött.

- Olyasmi - bólintottam egy aprót.

- Akkor bizonyára sok időt töltötök együtt. Mesélnél nekem róla? - kérlelt kiskutya szemeivel. - Kíváncsi vagyok, hogy mi történt vele az elmúlt három évben. Nem igazán volt alkalmunk beszélgetni, mióta felébredtem. Tudni szeretnék mindent!

- Persze - nyeltem egy nagyot, de még ez sem segített abban, hogy lecsússzon a nyelőcsövemben lévő hatalmas gombóc. - Nagyon kedves és segítőkész. Figyelmes, törődik mások érzéseivel és próbál mindenki kedvében járni - motyogtam. Ez nem volt hazugság. Azt mondtam, amit gondoltam.

- Tehát semmit nem változott - állapította meg a lány. Valószínűleg még nem tudott a betegségéről. - Mindig kedveskedett nekem valamivel. Ha szomorú voltam azonnal ott termett, hogy felvidítson. Nem engedte, hogy bárki is fájdalmat okozzon. Emlékszem egyszer letapizott egy srác a születésnapi buliján, mire ő páros lábbal rúgta ki. El tudod ezt képzelni? Olyan kedves és aranyos volt, de ha valaki kikezdett velem, annak rendesen ellátta a baját.

- Aha - ráztam a fejem egyetértően.

- Biztos nagyon nehéz lehetett neki ez a három év, amíg nem voltam magamnál - hangjában hirtelen szomorúság csengett.

- Ugyan, hiszen nem te tehetsz róla - szóltam közbe. Egészen megsajnáltam. - A lényeg, hogy most ébren vagy.

- Igen! - szemei megcsillantak, ahogy heves bólogatásba kezdett. - Ezért igyekszem majd az összes elvesztegetett időt bepótolni vele. Azt a sok magányos percet, amit nélkülem töltött el.

- Nagyon szeretheted őt - motyogtam, és akármennyire próbáltam vidám maradni, hangom elég keserédesre sikerült.

- Mindennél jobban - nézett egyenesen a szemeimbe. Szinte hallottam, ahogy a szívem darabokra törik mellkasomban, ugyanis tiszta őszinteséget és szerelmes láttam a tekintetében. Nem is tudom, mit gondoltam. Egy belső énem reménykedett benne, hogy Sulli egy álnok kígyó és csak eljátssza ezt az egészet, de egyik feltevésem sem volt igaz. Nagyon is jószívű volt, ráadásul örülten szerelmes. Talán jobban, mint én. És abban a pillanatban rájöttem: Jongin sokkal jobban megérdemli Sullit, mint engem. Ő az első szerelme, és a balesetének köszönhetően, most újra együtt lehetnek. Én csak útban vagyok. Jongin miatta lett beteg, de most hogy visszakapta, ez könnyen kezelhető. Nincs rám szüksége többé.

Legszívesebben elsírtam volna magam, de nem akartam, hogy pont az előttem lévő lány lásson gyengének.

- Minden rendben?

- Persze - bólogattam, és egy keserű mosolyt erőltettem az arcomra. - Csak az jutott eszembe, hogy mennyire szerencsés Jongin, amiért ilyen barátnője van.

- Inkább én vagyok szerencsés, amiért nem felejtett el. Nagyon hálás vagyok, hogy három év elteltével sem adta fel a reményt. Ennyi időt várt, holott bármikor találhatott volna egy másik lányt, akár téged. Azt hiszem, ha engem nem szeretne, akkor biztos olyan lánnyal lenne, mint te - kuncogott Sulli aranyosan, engem pedig mélyen érintett utolsó mondata. - Hiszen még az arcunk is majdnem egyforma.

- Ezt mondták már - motyogtam magam elé, ahogy felidéztem Joonmyun korábbi szavait.

- Tessék? - kérdezett vissza a lány, de a következő pillanatban kinyílt a kórterem ajtaja, és egy középkorú ápolónő lépett be rajta. Összevonta szemöldökét, amikor meglátott. A szívem kihagyott egy ütemet, hiszen senki sem tudta, hogy itt tartózkodom. Most bizonyára hívja majd a biztonságiakat.

- Úgy tudom, nem fogadott látogatót, Miss Choi. Ha szeretné, máris elküldöm a kisasszonyt! - nézett rám szigorúan, mire nyelten egyet.

- Semmi baj - szólt közbe Sulli. - Ő Jongin kollégája, és örülök, hogy itt van. Egyébként is, szükségem van valakire, aki segít az evésben. - Ekkor én is észrevettem az ápoló kezében lévő tálcát. - Segítesz ugye, Soojung?

- Persze - bólintottam. Nem volt más választásom, de Sulli utolsó mondata amúgy is felkeltette bennem a kíváncsiságot. Miért van szüksége segítségre?

Az ápoló még egy utolsó, nem túl kedves pillantást vetett rám, aztán átnyújtotta nekem a tálcát, és kiment.

- Sajnos a kóma miatt még nem tudom normálisan használni a kezeim - nézett szomorúan említett végtagjaira Sulli, mintha tudná, hogy épp mi jár a fejemben. - A fésülködés is nehezen megy.

- Ha szeretnéd, vacsora után megfésüllek - ajánlottam fel, bár fogalmam sem volt, honnan jött ez a hirtelen kedvesség. Szavaim hallatán ismét felcsillantak éjsötét szemei.

- Az nagyon kedves lenne tőled. Köszönöm! - hálálkodott fejét előre döntve.

- Semmiség!

- És te mit gondolsz Jonginról? - törte meg a csendet, mielőtt még újabb falatot tettem volna a szájába. Erre a kérdésre megállt a kezem a mozgásban, és kíváncsi pillantásokat vetettem a beteg lány felé. - Úgy értem, kedveled? Tetszik neked?

Meglepődtem és nem értettem, miért kérdezi ezt. Talán sejt valamit? Vagy csak kezdek paranoiás lenni?

- Nagyon jóképű - ismertem el, miután lehunyt szemeim előtt megjelent helyes arca. Ajkaim halvány mosolyra húzódtak az ábrándozástól egy pillanatig, de arcizmaim gyorsan megmerevedtek, ahogy rájöttem, milyen helyzetben is vagyok. Reméltem, hogy Sulli nem vette észre. - De néha kiakasztó tud lenni a viselkedése - forgattam a szemeim, miközben lejátszódott agyamban néhány olyan jelenet, ahol megalázó helyzetbe hoz az egész osztály előtt. Persze ez még tavaly volt, mielőtt tudtam volna az érzéseiről és a betegségéről.

- Néha elég szeszélyes tud lenni - értett egyet velem a lány, majd bevette az elé tartott falatot. - Nehezen viselte a szülei halálát. Ő és Joonmyun is.

Megdermedtem. Most hallottam először Joonmyun nevét Sulli szájából.

- Na és milyen a kapcsolatod Joonmyunnal? - faggatóztam. A lelkem egy része remegett az izgatottság és a félelem kettős keverékétől.

- Ó, rengeteget lógtunk együtt a-a baleset előtt. Jongin, Joonmyun és én. Még beceneveket is adtunk egymásnak. Jongin kapta a Kai nevet, Joonmyun Suho lett, engem pedig Sullinak neveztek el - nevetett a lány, és mintha egy könnycsepp csillant volna meg a szemeiben.

Megint azok a becenevek. De várjunk csak... Az a férfi is ezt a nevet használta a múltkor. Kainak szólította Jongint. Ő pedig Krisnek. Lehet, Sulli őt is ismeri.

- És ki az a Kris? - kérdeztem nagyon halkan, abban a pillanatban nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom. De a kíváncsiság győzedelmeseket felettem. 

- Kris? - elhallgatott néhány másodpercre, én pedig izgatottan vártam a válaszát. - Nem tudom, nem ismerek ilyen nevű embert, aki bármilyen kapcsolatban állt volna Jonginnal... még mielőtt ez az egész történt.

Tehát Sulli vagy nem emlékszik rá, vagy ez az ismeretség nem nyúl vissza három évvel ezelőttig. Mindenesetre érdekes.

Ezután csendben segítettem Sullinak a vacsorája elfogyasztásában. Miután végeztünk, letettem a tálcát az asztalra, és elővettem a fésűjét az egyik fiókból. Nem volt hosszú haja, a válláig ért, gondolom mindig levágták, hogy ne legyen annyi probléma vele.

Amíg fésültem, arról beszélgettünk, milyen érzés, hogy ki maradt három év az életéből. Engem nagyon felizgatna, és biztosan össze lennék zavarodva, de Sulli nagyon jól kezelte a helyzetet. Elfogadta és beletörődött. Igaza is volt, minek rágódjunk azon, amit elmúlt, ha most újra ébren van és él? Elmondta, hogy egy ideig rehabilitációs kezelésekre kell majd járnia, de ettől függetlenül, miután kiengedték a kórházból, újra normális életet élhet.

- Szeretnék beiratkozni abba az iskolába, ahol Jongin tanít, és elvégezni az utolsó évet. Ha minden jól megy, akkor két hét múlva már kezdhetem is. Így csak egy hónap lemaradásom lesz - mesélte izgatottan, az én agyamon pedig azonnal keresztül futott egy gondolat. Lehet, hogy osztálytársak leszünk?

Nagyot nyeltem, és mozgolódni kezdtem a helyemen, ami a másiknak is feltűnt.

- Jól vagy, Soojung? - pillantott hátra. - Olyan csendes lettél. - A falon lévő órára pillantott. - Ó, már ennyi az idő? Ne haragudj, biztos leszívtam minden energiádat.

- Semmi baj - erőltettem magamra egy mosolyt. - Szívesen segítek. És nagyon örülök, hogy megismerhettelek! - Ezúttal őszinte voltam. Tényleg örültem.

- Remélem, nem okoztam csalódást, és máskor is meglátogatsz majd. Tudod, sosem voltak barátnőim. Az időm nagy részében otthon ültem, és könyveket olvastam. Aztán találkoztam Jonginnal. Ő megmutatta milyen az igazi élet, de az mégsem volt ugyan olyan, mintha lett volna egy igazi, rendes barátnőm.

Eszembe jutott Nari. Nekem ő volt a legjobb barátnőm. Voltak fiú barátaim is, de Sullinak igaza volt. Nem ugyanaz a kettő. Nari nélkül elveszett lennék. Vele szereztem életem legjobb emlékeit, neki bármit elmondhatok, még a fiúkról is. De ha Sullinak Jonginnal volt problémája, akkor kinek mondhatta volna el? Talán Joonmyunnak?

- Nagyon szívesen jövök máskor is - mosolyogtam, és óvatosan visszafektettem Sullit az ágyra. - Pihenj sokat. Szükséged van az erőre, hogy minél gyorsabban felépülhess.

- Köszönöm, hogy meglátogattál, Soojung. A család és a barátok látogatása, törődése sokkal többet segít, mint a terápia.

- Jongin volt már bent ma? - tettem fel ezt az ártatlan kérdést, de a lány csak megrázta a fejét válaszképpen. - Akkor biztos nem sokára itt lesz. Jobb, hogyha megyek. Nem akarom, hogy miattam ne engedjék be - hazudtam. Egyszerűen csak nem akartam, hogy megtudja, itt jártam. Így is hálát adhatok, amiért nem futottam bele a Kim testvérek egyikébe.

- Rendben, de ígérd meg, hogy még meglátogatsz!

- Megígérem - bólintottam, majd az ajtóhoz léptem. Intettem egyet Sullinak, elbúcsúztam gyorsan, és kiléptem az ajtón. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy a fal túloldalára kerültem. Sok volt ez a nap. Túl sok információt kellett megemésztenem, és lelkiekben még nem dolgoztam fel, hogy Sulli felébredt. Olyan hirtelen történt minden. Hiszen pár napja még az sem tudtam, hogy ki ő.

A kórház folyosóján kiengedhettem a gőzt. Itt már nem látott senki, nem kellett visszatartanom a sírást, ezért a könnyek lassan végigfolytak az arcomon, miközben felidéztem a Sullival folytatott korábbi beszélgetést. Nem értettem - vagy csak nem akartam érteni -, hogy miért alakult minden így. Talán ez a sors... és a sors azt akarja, hogy ne álljak az útba. Alaposan végig gondoltam mindent. Abban nem voltam száz százalékosan biztos, hogy Joonmyun mit érez Sulli iránt. Szereti-e vagy sem, de valószínűleg ő is hasonlóképpen szenvedhetett, amikor kiderült, hogy a lány nem emlékszik rá és a kapcsolatukra. Jongin miatta lett ilyen. A depresszió a magánytól és fájdalomtól alakult ki benne. Elvesztette azt az embert, aki szeretett. És most visszakapta úgy, hogy a memóriája felét kitörölték. Sulli szerelmes volt. Láttam rajta, minden szavából érződött, hogy mennyire fontos neki Jongin. Én pedig nem lehetek olyan önző, hogy megfosszak egy beteg lányt a szerelemtől, aki ráadásul három évig kómában volt. Nem én voltam a legkedvesebb ember, de szívem nekem is volt. Igaz, hibát követett el, amikor magára hagyta Jongint, de nem hibáztathatom. Nem tudjuk befolyásolni az érzéseinket. Egyik nap még azt hittem Joonmyunt szeretem, másik nap mégis Jongin dobogtatta meg a szívem. És ez nem a sajnálat vagy szánalom miatt volt. Jobb emberré akartam tenni őt, azt akartam, hogy együtt küzdjük le a betegségét. De Sulli sokkal többet tud nyújtani neki. Nem fogok közéjük állni. Akármit is érzek Jongin iránt, nem akarom, hogy tovább szenvedjen. Még akkor sem, ha ez az én szenvedésemmel jár majd.

Forró könnyeim nedves csíkokat hagytak maguk után arcomon. Magamra húztam a kabátom kapucniját, és lehajtottam a fejem. Csendbe sirattam a történteket, miközben sietős léptekkel igyekeztem a Kórház kijárata felé. Csak haza akartam menni, bezárkózni a szobába egy bögre forró tea kísértében és addig aludni, amíg eltűnik ez a kellemetlen, szúró érzés a mellkasomban.

Odakint egészen besötétedett, felkapcsolták az utca lámpákat, egy-két csillag is megjelent az égen. Csepergett az eső és hűvös szél fújdogált. Át akartam szaladni a túloldali buszmegállóba, de a zavartságomnak és figyelmetlenségemnek köszönhetően túl hamar léptem le a járdáról, észre sem vettem a felém közeledő autót. Hangos fékcsikorgásra és dudálásra lettem figyelmes, odakaptam a fejem, és az ütő is megállt bennem, amikor az autó körülbelül húsz centire megállt tőlem. Farkas szemet néztem a sofőrrel, és annyira lelassult az agyműködésem, hogy csak hosszú másodpercekkel később ismertem fel. Kim Joonmyun volt az. Arcáról ijedtség és félelem tükröződött, aztán ő is felismert. Leállította a kocsit, majd feltéve annak ajtaját kiszállt belőle.

- Soojung! - lépett hozzám gyorsan és felhúzott a járdára. - Mit keresel itt? Szállj be, különben megázunk... - Követtem őt, és bemásztam mellé az anyósülésre. Legközelebb a parkolóban állt meg.

- É-én - habogtam, mert egyrészt nem tudtam, hogy magyarázzam meg, másrészt még mindig szapora volt  a pulzusom az előbbi akciótól. - A kórházban voltam.

- Történt veled valami? Megsérültél? - nézett végig rajtam aggódva. Szerettem ezt az oldalát.

- Nem! Jól vagyok. Minden rendben - feleltem, miután lecsillapodott a szívverésem. - Sullinál voltam.

Joonmyun szemei elkerekedtek, és láttam, ahogy visszatartja a lélegzetét.

- Tudok róla... Jongin elmondta. Vagyis... - húztam el a szám kissé. - Meghallottam a reggeli beszélgetéseteket.

- Én annyira sajnálom. - Egy keserves sóhaj hagyta el a száját és lehunyta sötét szemeit.

- Ne mond ezt - néztem fel rá szomorúan. Nem akartam, hogy sajnáljon, ettől csak még rosszabbul éreztem volna magam. - Sulli szereti Jongint. Ez biztos neked is fáj.

Joonmyun nem szólt semmit, elkapta a fejét, de előtte észrevettem a szemeiben megcsillanó szomorúságot.

- Ne most beszéljünk erről. - Ádámcsutkája megmozdult, ahogy nyelt egy nagyot. - Jongin bent van? - bökött fejével a kórház bejárta felé.

- Nincs, nem találkoztam vele.

- Remélem, nem csinált hülyeséget - súgta alig halhatóan, de sikerült elkapnom szavai értelmét.

- Ezt meg hogy érted?

- Kerestem az iskolában, azt mondták, hogy dühösen és feldúlva távozott, ezért hazamentem, de üres volt a lakás. Már a mobilját is hívtam, de ki van kapcsolva. Azt reméltem itt lesz - mondta frusztráltan és a hajába túrt.

Megdobbant a szívem. Lehet, hogy amiért lett dühös, amiért úgy hagytam?

- Én... Azt hiszem, tudom, hol van - motyogtam. Biztos a saját lakására ment. Hiszen mindig oda menekül a világ elől. - Megkeresem.

- Nem kellene a közelébe menned most - tanácsolta Joonmyun, de fel sem fogtam a szavait. Csak az járt a fejemben, hogy mi van, ha Jongin valami ostobaságot csinált megint?

- Minden rendben lesz! - Ezzel már ott is hagytam. Mire a buszmegállóba értem, a csepergő eső szakadni kezdett. Esernyőm nem volt, a buszra pedig sokat kellett volna várni, így inkább leintettem egy taxit, és bemondta a címet.

Negyed óra múlva kiszálltam Jongin lakásának bejárata előtt. Korábban még nem nagyon volt időm körbe nézni. A címet is csak mellékesen jegyeztem meg. Hatalmas háztömbök álltak minden felé. Nem ez volt Szöul legelitebb környéke, de legalább nem voltak betört ablakok és bűnözök minden sarokban. Ideális, ha az ember el akar menekülni a gondok elől. Gyorsan felsétáltam Jongin ajtajáig. Név táblát nem találtam, és legutóbb nem is figyeltem, ezért némi habozás után bekopogtam. Pár másodperccel később kutyanyüszítést hallottam a túloldalról. Most már biztos, hogy jó helyen járok.

Ujjaimat a kilincsire helyeztem, és lassan lenyomtam azt. Az ajtó kinyílt, a három eb pedig azonnal a bokámnak csapódott. Két lábra álltak és farkukat csóválva felugrottak a combomig. Láthatóan örültek nekem,valószínűleg nem házőrzés céljából tartotta őket Jongin. Megsimogattam bundás fejüket, közben szemeim egy pár fekete cipőn állapodtak meg a sarokban. Felálltam és beljebb sétáltam. A konyhában rend és tisztaság uralkodott, egy üres sörös üveg állt az asztalon. A nappaliban megtaláltam Jongin kabátját, amit a kanapéra dobott le. Itt van. 

A hálószobát vettem célba, ez az ajtó is zárva volt. Fülemet oda tapasztottam, hátha meghallok valamit. Halk zene szólt bentről, de nem tudtam kivenni, pontosan mi. A szívem egyre gyorsabban vert, a tenyerem izzadt, féltem attól, hogy mit találok oda bent. Nagyon lassan és halkan benyitottam. Azonnal füst és alkohol szaga csapta meg az orromat. Jongin ott feküdt a hatalmas francia ágy közepén. Farmer nadrágot viselt, a pólója és a zoknijai a földön hevertek. A plafont bámulta, miközben cigaretta lógott ki a szájából és egy félig teli üveget tartott a jobb kezében, ami vízszintesen kinyújtva pihent mellette. Az asztalon gyógyszeres dobozok sorakoztak egymás után. némelyik kiszóródott egészen a földre. Valami sötét, nyomasztó és depresszív zene szólt a háttérben, de nem az a szomorú fajta, hanem az, amitől képzelődnek az emberek, ha túl sokat isznak.

Beléptem a szobába, és bezártam magam mögött az ajtót, de nem vett észre. Megköszörültem a torkom, mire Jongin feje felemelkedett a paplanról. Oldalra nézett, sötét tekintet megállapodott rajtam. Szemfehérje most vörös színben úszott, arca sápadt volt. Mellkasáról leperegtek az elégett hamudarabok. Kifújta a füstöt tüdejéből, majd meghúzta a kezében lévő italt.

- Soojung? - nevetett, fogai kivillantak, mintha önkívületi állapotba került volna. - Csak képzelődöm!

- Jongin... - pislogtam rá aggódva. - Mit műveltél?

Annyira aggódtam és féltem, hogy útközben még azt is elfelejtettem, miért akartam ide jönni. Meg akartam győződni róla, hogy életben van-e, és hála az égnek nem végzett magán öncsonkítást vagy egyéb szörnyűségeket, de ez a látvány akkor sem tetszett.

5. Bejegyzés [part 2]

Tévedtem.

Jongin nem volt egyedül.

Teste az asztalnak feszült, két lába között pedig egy szőke hajú, vékony, kosztümbe bújtatott nő állt. Jongin két keze a vékony csuklókat fogta, miközben annak tulajdonosa hevesen tapadt a matematika tanárom ajkaira.

Valami eddig ismeretlen érzés hatalmasodott el benne. Korábban is éreztem már, de nem ilyen erősen. Most olyan volt, mintha valaki elvett volna tőlem valamit, ami az enyém. A térdeim remegni kezdtek, a gondolatok a fejemben megsemmisültek, helyét üresség váltotta fel. A szívem fájdalmasa dübörgött a mellkasomban. Mintha egy pillanat alatt összetört volna. Nagyon kellemetlen és feszítő érzés volt, amit eddig még sosem tapasztaltam.

Az ajtó nyikorgásának köszönhetően az irodában tartózkodó másik két személy is észrevett. A nő ellépett Jongintól, és hátara nézett, egyenesen a szemeimbe. Meglepettséget láttam arcán. Köhintett egyet, majd igazgatni kezdte szét gombolt blúzát, amiből kilátszott vörös melltartója, dekoltázsa.

Ökölbe szorult a kezem. Soha senkit nem utáltam még ennyire, mint a biológia tanárnőt. Már az első évben sem volt szimpatikus. A szemérmetlen viselkedése és a kihívó ruhái mind az sugallták, hogy egy könnyűvérű ribanc, aki csak azért dolgozik az iskolában, hogy néha megkefélje az igazgató egy kis fizetésemelésért cserébe.

Jongin ajkai megfeszültek, amikor tudatosult benne, hogy milyen helyzetben nyitottam rá. A tekintete elsötétült, de nem a bosszúságtól. Félelmet és ijedtséget láttam benne.

- Soojung - mondta halkan, és ellépett az asztalától. Ajka szélén piros rúzs nyom díszelgett. A szemeim égni kezdtek a feltörni készülő sírástól, de nem akartam gyengének mutatkozni. Visszafogtam magam, lenyeltem a torkomban lévő gombócot és hátat fordítottam, hogy elhagyjam az irodát. Az elmém teljesen kiürült. Nem tudtam, mit higgyek. Olyan sok oldalát láttam már Jonginnak, hogy képtelen voltam eldönteni, melyik az igazi. Egyszer szórakozik rajtam, cseszeget, utána szerelmet vall és eljátssza a törődő barátot. Mégis mi az igazság? Mert, ha szándékosan csinálta ezt, akkor bizonyára hazugság volt a szerelme. Szerettem volna, azt hinni, hogy az egész egy félreértés, és van rá valami magyarázat. Hogy a biológia tanárnő tényleg csak egy gátlástalan, rossz vérű nő, és Jongin nem tehet semmiről. De féltem a valóságtól. Ismerve az előéletét, nagyon is elképzelhető volt, hogy ő is akarta. Ráadásul a tény, hogy napok óta csak ignorált, még jobban megerősítette bennem ezt a feltevést. Ezért szaladtam. Messzire. Egy hang sem jött ki a torkomon, de könnyeim utat találtak arcomon, és végigfolytak egészen államig. Befordultam a folyosón, hallottam, hogy a nevemet szólogatják, és sebes léptek visszhangzanak a falak között. De nem álltam meg. Nem akartam szembenézni Jonginnal. Tudtam, hogy akkor nem bírnám visszafogni a szomorúságot, ami a lelkemet mardosta. Túl sok volt ez nekem. Joonmyun érzései, Sulli, Jongin betegsége, az ignorálása, a ma reggeli beszélgetés, most pedig ez.

Lehet túlságosan beleéltem magam. Azt hittem, hogy most minden jó lesz. Csak segíteni akartam Jonginon. De miért is? Mert szeretem? Ezért vagyok most féltékeny? Magam sem tudtam.

Jongin léptei egyre közeledtek, tudtam, hogy még az előtt utol érne, hogy elhagynám az iskolát, ezért bekanyarodtam az egyik mellék folyosóra, és beszaladtam a női mosdóba. Magamra zártam a wc ajtót, lehajtottam a fedelét, majd ráültem. Felhúztam a térdeim, és csak vártam, miközben próbáltam csillapítani a légzésem. Másodpercekkel később kinyílt a mosdó ajtaja, a pulzusom felgyorsult, ráharaptam az ajkamra, hogy visszatartsam a feltörni készülő sóhajt.

- Soojung - szólt Jongin kétségbeesett hangon.

A francba, ez nem jött be.

Cipőjének súrlódása egyre közelebbről hallatszott, tudta, hogy itt vagyok. Hamarosan odaért a fülkém elé, árnyéka beszűrődött az ajtó alatt. Megállt, nem moccant, ujjai az ajtón koppantak.

- Hallgass meg, kérlek - súgta.

Visszatartottam a lélegzetem, még összébb húztam magam.

- Ez csak egy félre értés - köszörülte meg a torkát, majd megpróbált benyitni. A kilincs megmozdult, de az ajtó a zárnak köszönhetően nem nyílt ki. - Engedj be, kérlek. Beszélnünk kell!

Nem válaszoltam semmit, megannyi gondolat cikázott a fejembe. Kíváncsi voltam, mit akar mondani, de ugyanakkor féltem is.

- Nekem nincsenek érzéseim Miss Lee iránt, ezt te is tudod - keze hangosabban csattant az ajtón, lelki szemeim előtt láttam, ahogy határozottan rácsap egyet. Hangja egyre ingerültebb lett. - Megőrülök, ha elveszítelek. Nyisd ki az ajtót, könyörgöm. - Remegő szavaitól ellágyult a szívem. Olyan őszinte volt és összetört. Eszembe jutott a depressziója, nem akartam rontani az állapotán, ezért megadtam magam. Felálltam, és visszahúztam a reteszt, ami egy nagy kattanással jelezte, hogy szabad az út. A kilincs azonnal lenyomódott, Jongin szélsebesen tépte fel az ajtót. Rám nézett, és amikor látta könnyeimet, egyik kezét az arcomra vezette, hogy hüvelyujjával letörölje a nedvességet.

- Bízol bennem, igaz? - kérdezte halkan, és visszazárta mögöttünk az ajtót. Most már ketten voltunk a szűk fülkében.

Féltem bármilyen hangot is kiadni, ezért csak bólintottam. Bíztam benne? Igen. Túl gyámoltalannak tünt, akárcsak egy elveszett kis kutya.

- Miss Lee volt az, aki kezdeményezte azt a csókot. Én nem akartam. Próbáltam leállítani. Néhányszor lefeküdtünk, de az csak azért volt, mert... tudod - elhallgatott és láttam rajta, hogy rosszul érzi magát a téma miatt. Pontosan tudtam, miért volt. - És most azt hiszi, hogy lehet köztünk több is, de mondtam neki, hogy mást szeretek - erre kihagyott egy ütemet a szívem -, ezért letámadt bizonygatva, hogy hazudok. Ennyi történt. Semmi más. - Közelebb lépett, kezét a derekamra vezette és átölelt. A köztünk lévő magasság különbség miatt álla pont a fejem búbján helyezkedett el, így kényelmesen a nyakába mellkasába fúrhattam arcomat. Mélyen belélegeztem finom illatát, a parfümöt, amit korábban utáltam rajta, most mégis olyan nyugalommal töltött el. A könnyeim ismét eleredtek, de nem az előbbi szituáció miatt, hanem a fájdalomtól, amiért napokig figyelembe sem vett. Halkan zokogni kezdtem, mire Jongin kezei felsiklottak a hátamra, és tenyerével nagy köröket simított rá.

- Szeretlek - mormolta halkan a fülembe.

- Jongin, t-tudom - szipogtam néhány másodperc csend után. Elhajoltam tőle, és felnéztem rá.

- Mit? - kérdezte értetlenül.

- Hogy Sulli még mindig szeret téged, és ezért nem kerestél az elmúlt napokban. - Fájdalmas volt kimondani, de meg kellett tennem. Jongin szemei elkerekedtek, aztán fájdalmasan szűkültek össze ismét. - Hallottam reggel.

Nyelt egyet, és elkapta a tekintetét rólam. Hosszú másodpercekig csak álltunk némán, míg ő valószínűleg a gondolatait rendezte.

- Nem akartam, hogy megtudd - ismerte be. - Ez az egész túl bonyolult. Sulli nem emlékszik Joonmyunra a baleset előtt. Valami időzavara van, én sem tudom pontosan, és azt hiszi, hogy a baleset napján velem volt. Hogy még mindig együtt vagyunk. Az orvosok szerint meg kell várnunk, amíg magától áll helyre a memóriája. Azt mondják, ez csak ilyen átmeneti - hadarta zavartan.

- És ha nem? - tettem fel a legnyomasztóbb kérdést. - Mi lesz, ha nem fog emlékezni rá?

- Nem tudom - sóhajtott Jongin, majd lehajtotta a fejét. - Most pihenésre és nyugalomra van szüksége,  nem zaklathatom fel, ezért azt sem mondhatom neki, hogy már nem szeretem. Mellette kell lennem,most, hogy felébredt.

- De nem kényszeríthetnek! - szólaltam meg hirtelen, és még saját magamon is meglepődtem. Hogy mondhatom ezt? - Ez azt jelenti, hogy el kell játszanod, hogy még mindig szereted?

- I-igen... - bólintott. - Vagyis nem. Annyira bonyolult.

- Ennek az egésznek nem az a lényege, hogy visszatérjen Sulli memóriája? Ha eljátszod, hogy szereted, akkor semmi értelme az egésznek! - Kezdtem egyre idegesebb lenni.

- Ezt én is tudom. De amíg Sulli azt hiszi, hogy mi továbbra is egy pár vagyunk, addig nem tehetek semmit. Hogy is mondjam, nem a memóriáját vesztette el, hanem felcserélődtek az emlékei, és nem emlékszik a szakításra. Valami blokkolja az elméjét, és kizárja azt, amire nem akar emlékezni. Tudom is én, nem vagyok orvos...

Nem tudtam, mit mondani. Ilyet még sosem hallottam. Újabb kellemetlen érzés nehezedett a mellkasomra.

- Akkor az lenne a legjobb, ha vele maradnál, és eljátszanád, hogy továbbra is te vagy a barátja - mondtam, s bár próbáltam önzetlenül hangzani, mégis hallani lehetett a sértettséget.

- Soojung, pont ezért nem akartam elmondani. Tudtam, hogy így fogsz reagálni! - csattant fel Jongin.

- Mégis hogy reagáljak? Te hogy reagálnál a helyemben? - szemeim ismét könnybe lábadtak. Dühös voltam. Nem Jonginra, nem Sullira, hanem erre az egész helyzetre, de jobbnak láttam, hogy Jonginon adom ki, ezért ellöktem az útból, és elindultam kifelé. Talán ennél gyerekesebben nem is viselkedhettem volna, de valahogy le kellett vezetni a feszültséget.

- Soojung, állj meg! - jött utánam Jongin, és megragadta a csuklóm, mielőtt még elhagyhattam volna a mosdót. - Nem akarok veszekedni.

- Én meg nem akarlak látni! - Összeszorítottam az ajkaim és kirántottam a kezem. Begyorsítottam a tempón, és amint kiértem a folyosóra, szaladni kezdtem. Megint csak menekültem. Nem hibáztathattam Jongin, és tudtam, hogy fájdalmat okozok neki a viselkedésemmel. De az önző énem azt akarta, hogy ő is érezze azt a fájdalmat, amit én érzek. Bántani akartam, mert engem is bántottak. Nem szándékosan, de bántottak.

Ha Sulli azt hiszi, hogy Jongin a barátja még mindig, ez azt jelenti, hogy nekünk nem szabad találkoznunk. És kitudja, talán ölelgetnie kell, megcsókolnia. Mindent, amit Sulli elvár. De nem értettem. Hiszen nem azon kellene lenniük, hogy visszanyerje a memóriáját? Ez az egész nemhogy elősegítené a gyógyulását, hanem még jobban felerősíti a Jongin iránt lévő érzéseit.

Amint kiértem a kapun, lelassítottam lépteimet. Ide már úgy sem jönne utánam Jongin, hiszen túl kockázatos lenne.

Miután hazaértem, felmentem a szobámba, és ledőltem az ágyra. Nem volt étvágyam, azt sem tudtam, mihez kezdjek magammal. Minden olyan igazságtalan volt. Aztán bevillant valami. Egy apró gondolat, ami nem hagyott nyugodni, és tudtam, hogy veszélyes. Lemásztam az ágyról. Átöltöztem hétköznapi ruhába. Farmert és pólót húztam, felé pedig kabátot. A hajamat felfogtam egy hajgumival. Eltettem a mobilom és a táskám, majd elindultam.

Félórával később ott álltam a magánklinika folyosóján. Tudtam, hogy nem normális, amit tervezek, de kíváncsi voltam. Próbáltam elkerülni a nővérkéket, mert tisztában voltam vele, hogy nem engednének be a kórterembe. Hiszen semmilyen hozzátartozó nem voltam. A gyomrom remegett, féltem, hogy összetalálkozom Jonginnal vagy Joonmyunnal. Aztán magyarázkodhatok nekik, hogy mit keresek itt. De mit is kerestem? Magam sem tudtam. Beszélni akartam Sullival, vagy csak látni? Igazából kíváncsi voltam. Felhúztam a kapucnit a fejemre, és észrevétlenül belógtam arra a folyosóra, ahol Sulli kórterme volt. Ahogy közeledtem a vége felé, kiszúrtam a Choi Jinri nevet. Gyors léptekkel siettem az ajtóhoz. Azt sem tudtam, hogy testvérek kivételével bárki másnak meg lehet-e látogatni őt. De nem érdekelt. Fülemet az ajtóra tapasztottam. Senkit sem hallottam odabentről. Vagyis egyedül kellett lennie. Utoljára hátra pillantottam. Egy árva lélek sem volt mögöttem, ezért összeszedve minden bátorságom, lenyomtam a kilincset, és benyitottam az ajtón.

A szoba fehér fényben úszott, fertőtlenítő szaga csapta meg az orrom. Sulli nagy meglepetésemre aludt, ezért óvatosan és halkan csuktam be magam után az ajtót. Közelebb sétáltam az ágyához, és megálltam felette. Arca hófehér volt, de már nem olyan sápadt, mint korábban. Eszembe jutott az első alkalom, amikor Joonmyun hozott ide. Az érzéseim azóta nem sokat változtak. Sajnáltam, hogy ez történt vele. Nem hibáztathattam az érzéseiért.

Csalódottságot éreztem, szerettem volna, ha ébren találom, és beszélhetünk. Beszélhetünk, de miről? Mit mondtam volna neki? Hogy én vagyok Jongin barátnője, és szeretném, ha békén hagyná? Ezt több okból sem mondhattam. Először is, mert magam sem voltam biztos benne, hogy a barátnője vagyok-e egyáltalán. Nem is tisztáztunk, hogy milyen kapcsolat van köztünk. Másodszor ilyet mégsem mondhatom egy a kómából frissen felébredt amnéziás lánynak. De kíváncsi voltam. Kíváncsi a hangjára, a mozdulataira, arra, hogy mit szeretett benne régen Jongin, és mit szeret benne Joonymun. Hogy tényleg annyira hasonlít rám, mint ahogy az állította.

Hosszú perceken keresztül figyeltem mozdulatlan testét. Ahogy mellkasa megfeszül a beáramlott levegőtől, majd elernyed. Fekete haja bekeretezte világos arcát és kellemes összhatást nyújtott rózsaszín ajkaival. Gyönyörű volt.

Felsóhajtottam, és hátat fordítottam neki. Nem láttam értelmét a maradásnak, és nem szerettem volna lebukni sem, ezért gyorsan távozni akartam.

Kezemet a kilincsre helyeztem, és már majdnem lenyomtam, amikor mozgolódásra lettem figyelmes.

- Te ki vagy? - kérdezte egy lágy hang a hátam mögül, mire megdermedtem. 

5. Bejegyzés [part 1]

A következő napok meglehetősen furcsák voltak. Így, hogy már nem volt okom arra, hogy lássam Joonmyun-ssit, egyetlen baleset sem történt velem a tesi óra alatt. Hétfőn nem volt matematika, ezért aznap nem is találkoztam Jonginnal. Egyszer láttam ebéd szünetben a folyosón, épp a tanári felé igyekezett, de nem vett észre, én pedig nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Jobbnak láttam, ha továbbra is hűvös maradok vele az iskolában. De ami ennél is furcsább volt, hogy délután nem is keresett. Nem hívott fel, nem írt üzenetet, pedig percenként néztem a telefonom. 

- Történt valami érdekes az iskolában? - érdeklődött anya, miután hazaért a munkából és leültünk a konyhában, hogy együtt vacsorázzunk. 

- Nem, semmi - ráztam a fejem, hangom csalódottsággal tele. 

- Mi a helyzet Mr. Kimmel? - tért egyből a lényegre, és rögtön tudtam, hogy hová fog vezetni ez a beszélgetés. Feltekertem egy újabb adag tésztát a pálcikámra, és bekaptam, mielőtt válaszoltam volna. 

- Semmi - zártam le egyszerűen, de ha azt hittem, hogy ennyivel megúszom, akkor tévedtem. 

- Ti most együtt jártok, igaz? - Erre a kérdésre félre nyeltem a megrágott tésztát, és hangos köhögésbe törtem ki. Gyorsan magam elé húztam egy poharat és öntöttem az asztalon lévő teás kancsóból. 

- Tessék? - kérdeztem vissza meglepetten, miután megtaláltam a hangomat. - Mr. Kim a tanárom és hat évvel idősebb nálam. Ráadásul egy perverz disznó. Mégis hogy feltételezhetsz ilyet? - Próbáltam minél meggyőzőbbnek tűnni, de valamiért nem sikerült. Kit érdekel, hogy a tanárom és hogy mennyivel idősebb? Már nem számított. 

- Tudod, szívem - köszörülte meg a torkát anya. - nem szép, amikor egy ilyen szép és fiatal lány csúnyán beszél. Pláne, ha még hazudik is mellette. Én is voltam szerelmes a te korodban. Látom, hogy hogyan nézel Mr. Kimre, és az, hogy tagadod csak még  jobban megerősíti az ellenkezőjét. Egy szavát sem hittem el, amikor azt mondta, hogy könyvtárban voltatok. Tényleg ennyire ostobának nézek ki?

Lehajtottam a fejem, és a gondoltaimba mélyedtem. Elmondjam az igazat? Azt hiszem, ez most a legmegfelelőbb alkalom, hogy bevalljam az érzéseimet. De mit fog szólni hozzá anya? Vettem egy nagy levegőt, majd felnéztem a szemben ülő félre. 

- Jong... - kezdtem félve, de gyorsan elharaptam a szót, mikor rájöttem, mit is készülök mondani. - Mr. Kim szeret engem. - Ez annyira bizarrul hangzott még nekem is. Ezért úgy döntöttem ennél többet nem is mondok. Ha kiderülne, hogy gyógyszerfüggő és depressziós, és a szex, amit csak én nyújthatok neki a gyógyszere, akkor el búcsúzhatnék a gimitől.

- Ha azt hiszed, hogy ez rossz, és haragszom érte vagy eltiltalak tőle, akkor most közlöm, hogy nem - mosolygott anya. - Nyilván nem tilthatlak el attól, akit szeretsz, még akkor sem, ha ő a tanárod és veszélyes az, amit csináltok. De gondolom, ezt te is tudod.

- Persze, ezért az iskolában továbbra is csak tanár-diák kapcsolat van köztünk - bólogattam, és hatalmas kő esett le a szívemről, amiért ennyire megértő édesanyám van. 

- Csak óvatosan! - figyelmeztetett szigorúan, de az már nem az iskolával kapcsolatban volt. - Mr. Kim már felnőtt férfi, ezért a szexuális igényei is nagyobbak, te pedig még csak egy gyerek vagy. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem történhet köztetek semmi intim, de figyelj oda, hogy mit csinálsz, jó?

- Anya... - motyogtam zavarban. Ez volt első alkalom, hogy szóba került a szexuális életem. Mivel eddig nem is volt... Nem igazán tudtam, hogy ilyenkor mit kell mondani, vagy mennyire normális, hogy épp az édesanyámmal beszélgetek erről. - Azt, hiszem, hogy most inkább felmegyek - tagoltam a szavakat, miközben felálltam az asztaltól és elindultam a csigalépcső felé.

- Ugye még nem...? - hallottam meg csodálkozó hangját a hátam mögül, így gyorsítottam a lépteimen, hogy kitérjek a válasz elől. Amint felértem, bezárkóztam a szobámba, és levetettem magam az ágyra. Fáradtság uralkodott el rajtam, de nem aludhattam el, még hátra volt a holnapi matek házi. Holnap. Közös óra, végre láthatom őt. Utoljára akkor töltött el ekkora izgalom, amikor az első nap készültem az iskolába. Bár akkor nem Jongin volt az izgalmam kiváltó oka, hanem a testvére, Joonmyun.

A hátamra fordultam, majd a hófehér plafonnal és a középen lévő csillárral kezdtem szemezni. Lehet, hogy nekem kellene írnom? De mégis mit? Küldjek neki egy jó éjszakát sms-t? Az olyan gyerekes és romantikus. Még azt hinné, hogy teljesen belé zúgtam. És ha pont erre vár? Jaj, miért ilyen nehéz?

Beletúrtam a hajamba és megráztam a fejem, hogy észhez térítsem magam. Nem írok neki, holnap úgy is találkozunk személyesen. Ahogy belegondoltam, pillangók lepték el a gyomromat. Izgatottság és félelem töltött el a holnapi nap miatt. Vajon milyen lesz a matek óra? Ugyanolyan, mint eddig?

Be kellett ismernem, hogy többé már nem tudtam úgy tekinteni Jonginra, mint a perverz matektanáromra. Most valami sokkal közelebbi volt. Ahányszor lehunytam a szemem, tisztán láttam magam előtt napbarnított meztelen testét, kerek fenekét, dús ajkait. Elég lesz! Még a végén beindulok.

Nagyot sóhajtva felültem az ágyon, és az íróasztalhoz sétáltam, hogy nekikezdjek a házi feladatnak. Jonginnak köszönhetően a hozzáállásom is megváltozott. Élvezettel oldottam meg a feladatokat. Bizonyítani akartam, szerettem volna büszkévé tenni őt. Ezért mindent bevetettem, hogy tökéletes munkát végezzek. Fél tíz is elmúlt már, amikor befejeztem a matekot, a szemhéjaim fokozatosan nehezedtek el, de még hátra volt a biológia. Ahogy ezen rágódtam eszembe jutott a tanárnő és az az intim jelenet Jonginnal a mosdóban. Kicsit fájt, ahogy visszagondoltam erre. Féltékenység uralkodott el rajtam. Mekkora ribanc...

Fújtattam egyet, és úgy döntöttem, lefekszem aludni. Az a könnyűvérű nő meg sem érdemelte, hogy egy percet is foglalkozzak a tantárgyával.

Kedd reggel izgatottan bújtam ki az ágyból. Az első gondolatom Jongin volt, alig vártam, hogy végre láthassam az arcát. Lehunyt szemeim előtt megjelentek gyönyörű vonásai, és egy epekedő sóhaj hagyta el a szám.

Édesanyám szokásához híven már nem tartózkodott a házban, ezért egyedül reggeliztem, de a gyomromban lévő pillangóktól nem sok táplálék jutott a szervezetembe. A maradékot inkább elcsomagoltam későbbre.

Remegő lábakkal léptem be az iskola épületébe. Magam se értettem a reakcióm. Tegnap egyáltalán nem izgultam, most pedig majd' kiugrott a szívem a helyéről. Mindez csak azért, mert tudatában voltam annak, hogy matek óra lesz. Felsiettem az emeltre, ám mielőtt még bementem volna az osztályterembe, úgy döntöttem, meglepem Jongint. Gyors léptekkel szaladtam az irodája felé, és olyan nyugodtságot erőltettem magamra, mintha csak egy papírt szerettem volna beadni. Megálltam az ajtó előtt, de mielőtt még bekopogtam volna, meghallottam Joonmyun-ssi hangját kiszűrődni. Mivel a legtöbben már a termekben voltak, csak néhány diák sétált mögöttem a folyóson, ez viszont nem riasztott el attól, hogy közelebb lépjek és fülemet az ajtóra tapasszam.

- Elmondtad már Soojungnak? - kérdezte Joonmyun némi aggodalommal a hangjában.

- Nem - hallottam egy morgást, ami valószínűleg Jongintól származott. - Mégis mit mondjak neki? - csattant fel ingerülten, az én szemeim pedig kitágultak, és még közelebb préseltem magam a faszerkezethez. - A volt barátnőm, aki pár napja kelt fel a kómából, nem emlékszik a szakításunkra és még mindig belém szerelmes? Ja és az orvosok szerint az lenne a legjobb, ha eljátszanám a szerető és törődő barátot a gyógyulás érdekében? Nem Joonmyun, nem fogom elveszíteni ilyen baromság miatt Soojungot. Tisztában vagy vele, hogyha elmondanám neki az igazat, akkor az önzetlen kis lelke nem hagyná, és folyton azt mondogatná nekem, hogy menjek vissza Jinrihez.

A meglepettségtől és a sokktól a számhoz kaptam, és éreztem, hogy valami égetni kezdi a szemem.

- Mert az talán jobb, ha így viselkedsz vele? - Szólalt meg Joonmyun, de az ő hangja sokkal higgadtabb volt. - Az, hogy figyelembe sem veszed már napok óta még rosszabb annál, mintha elmondanád neki az igazat.

- Te már csak tudod mi a jó Soojungnak és mi nem! - kiabált Jongin elvesztve minden önuralmát. Hátrébb léptem az ajtótól. Azt hiszem, eleget hallottam. A könnyeim lassan eleredtek és az osztályterem helyett a mosdó felé vettem az irányt.

Bezárkóztam az egyik kabinba, az sem érdekelt, hogy becsengettek és lemaradok az óráról. Zavaros volt minden, pontosan nem tudtam, miről beszélt a két testvér odabent, de az biztos volt, hogy Sullinak köze van hozzá. Ez az egész magyarázatot adott arra, miért nem keresett Jongin a telefonhívás óta. Baj van, nem is kicsi, de nem akarja elmondani. A könnyeim megállás nélkül hulltak, de nem zokogtam. Egyszerűen csak váratlanul ért ez az egész. Szépen lassan tudatosult bennem, hogy Sulli egy újabb ok, amiért Jongin és én nem lehetünk együtt. Ettől pedig egy szörnyen nehéz érzés hatalmasodott el a mellkasomban. Mit is gondoltam? Hogy majd Jongin meg én... Egy tanár és egy diák?

Nem utáltam Sullit, csak haragudtam rá, amiért a két fiúnak miatta kellett ekkora fájdalmon átmennie. De nem csak a múltban, hanem most is. Hiszen Joonmyun azért engedett át a testvérének, mert Sulli mellett kell lennie. De Sulli Jongint akarja most. Kezdtem belezavarodni. Hosszú percekig ültem a lehajtott wc fedelén, majd miután sikerült összeszednem magam, kimentem a tükör elé, és megmostam az arcom. Már nem láttam értelmét bemenni az órára, nem akartam feltűnést kelteni. Ha csak így óra közben sétáltam volna be, mindenki rájött volna, hogy valami nincs rendben. Ráadásul nem is tudtam elrejteni úgy az érzéseimet, hogy megtévesszem az embereket. Majd azt mondom, elaludtam.

Félórával később kicsengettek az első óráról, én pedig úgy slisszoltam be a terembe, mint egy szellem.

- Hol voltál? - érdeklődött azonnal Nari, mikor leültem a helyemre.

- Elaludtam - válaszoltam fáradtan és a hatás kedvéért még ásítottam is egyet. Nari szemei alaposan végigmértek, majd bólintott egyet, de látszott rajta, hogy nem hisz nekem. - Milyen óra lesz? - tudakoltam, ahogy a táskámba kutattam a megfelelő könyvekért.

- Matek! - Ez az egy szó elég volt ahhoz, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom. A kezem megállt a mozgásban, és csendben bámultam magam elé. - Soojung, jól vagy?

- P-persze - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd kiraktam az asztalomra a matematika könyvet és a füzetet.

- Kell a házim? - tette fel barátnőm szokásos óra előtti kérdését.

- Nem, megcsináltam...

- Nézzenek oda! - csattant fel. - Most már tényleg tudni szeretném, miről folyt a beszélgetés közted és Mr. Kim között - utalt vissza a múlt heti alkalomra, amikor azt hazudtam, hogy beszélnem kell vele.

- Semmi érdekesről - válaszoltam halkan, s ekkor az emlegetett személy lépett be a terembe. Tekintetünk azonnal összetalálkozott, de nem sokáig, mert villám gyorsan elfordította a fejét. Ettől teljesen összefacsarodott a szívem. Sulli miatt ignorál. Figyeltem, ahogy oda sétál az asztalához, levágja a könyvét az asztalra, majd a táblához lép, hogy felírjon néhány feladatot. Ideges volt, ez látszott azon, milyen erősen szorította a krétát az ujjai között. Két perccel később megszólalt a csengő jelezve, hogy kezdődik a második óra. Jongin felírta az utolsó feladatot is, majd az osztály felé fordult. Ajkai vízszintes vonalat alkottak, szemei kifejezéstelenek voltak. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyennek. Talán azon az éjszakán, amikor összetalálkoztunk a házuk fürdőszobájában.

- Amíg összeszedem és átnézem a házi feladatokat, addig kapnak egy kis önállómunkát - közölte, majd elindult a padsorok között, hogy begyűjtse a füzeteket.  Minél közelebb ért, annál hevesebben vert a szívem, végül mikor elért az én padomhoz, felnéztem rá. Barna íriszei egy pillanatra az enyémbe fúródtak, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy észrevegyem a bennük rejlő fájdalmat. Elvette a füzetemet, aztán tovább ment. Miután összeszedte mindenkiét, visszasétált az asztalához, és leült, hogy neki kezdjem a feladatának. Egyik szememet végig rajta tartottam, miközben lemásoltam a példákat egy lapra. Akkora káosz uralkodott a fejemben, hogy azt sem tudtam, mihez kezdjek. Még az egyszerű számok összeadás is problémát okozott. Mintha egy burokban lettem volna, tompán érzékeltem a külvilágot, a hangokat. Ő nem tudta, hogy tisztában voltam viselkedésének okával, ezért próbáltam nem mutatni az érzéseimet. De nagyon nehéz volt, mert legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy szorosan a karjaimba vonjam. Fájt neki, amiért így viselkedett velem, anélkül, hogy megmagyarázhatta volna.

Hamarosan az én füzetem következett, ezért mindkét szemem rátapasztottam. Kíváncsi voltam a reakciójára. Amikor elolvasta a rajta lévő nevet, az álla megfeszült. Kinyitotta a füzetet, lassan belelapozott, majd megállt az utolsó oldalon, ahol a mai óra házi feladat volt. Figyeltem, ahogy piros tollával vonalakat húz, valószínűleg pipákat, ami némi örömmel töltött el. Mikor végzett, még valamit írt a lap aljára, aztán becsukta, és a többi átnézett közé tette.

Felsóhajtottam, kicsit hangosabban és keservesebben, mint szerettem volna, mert a következő pillanatban jó néhány szempár, köztük Jonginé is rám szegeződött. Úgy tettem, mint aki semmit sem csinált, és visszafordítottam a figyelmem a feladatokra.

Tíz perccel később mind a diákok, mind Jongin végzett. A kijavított füzetkupacot átadta az első padban ülőknek, hogy kiosszák. Amint készhez kaptam a sajátomat, gyorsan odalapoztam a végére.

Szép munka! - Olvastam magamban Jongin kézírását. Kellemes melegség öntött el. Senkinek sem szokott írni. Mindig csak kijavítja a hibás feladatokat, és ennyi. Semmi üzenet. Még akkor sem, ha hibátlan. Ez büszkeséggel töltött el. 

Az óra további része gyorsan elment. Nem vettünk új anyagot, csak gyakoroltunk, és mind tudtuk, hogy ez mit jelent. 

- Nos, mára ennyi - fejezte be Jongin az órát. - Csütörtökön pedig számon kérem az elmúlt hét anyagát. Nem nagy dolgozat, csak egy kis teszt, de azért készüljenek rá. Ha bárkinek problémája lenne, nyugodtan keressen meg az irodában órák után. Köszönöm. További szép napot - ezzel elvette a könyveit az asztalról és kisietett a teremből, anélkül, hogy rám nézett volna.

Mindig meglepett, mennyire másképp viselkedett óra közben. Sosem mutatott nem oda illő érzéseket. Mintha már húsz éve matekot tanítana. Eltökélt volt, magabiztos és okos. Ez pedig annyira vonzotta a lányokat, és most már engem is, hogy nem csodálkoztam, amiért pletykálnak róla. Mintha egy másik ember lett volna ilyenkor.

- Szerinted nem viselkedett furcsán Mr. Kim? - kérdezte Nari óra után. - Eddig mindig látni lehetett azt a perverz csillogást a szemeiben. Mindig megbámulta a lányokat, de most olyan letörtnek és elveszettnek tünt. Valami történhetett vele.

- Én nem vettem észre semmi szokatlant - hazudtam. Féltem, hogy Nari  rájön, hogy kettőnk viselkedése összefügg. Nem hülye. Esélyesnek tartottam, hogy sejtett valamit velem és Jonginnal kapcsolatban.

- Minden esetre azért rajta tartom a szemem - mondta határozottan.

Lassan teltek a percek. Minden óra kínszenvedés volt. Egyfolytában Jongin járt a fejemben, semmire sem tudtam koncentrálni, ezért az utolsó óra után úgy döntöttem, véget vetek ennek, és bemegyek hozzá az irodába. Onnan nem tud elmenekülni.

Bepakoltam a táskámba, és Nari felé fordultam indulás előtt.

- Ne haragudj, de ma sem tudok veled menni - sóhajtottam szomorúan. - Beszélnem kell Mr. Kimmel a csütörtöki tesztről.

- Megint? - vonta fel a szemöldökét kíváncsian padtársam.

- Igen. Azt mondta, ha bármi problémánk van, akkor nyugodtan keressük meg órák után, nem? 

- De - bólintott. - Jól van, akkor később felhívlak. Elmehetnénk valahová a héten. Mostanában elég kevés időt töltünk együtt - motyogta kissé csalódottan.

- Mindenképpen - mosolyogtam, és enyhe bűntudat lett ura rajtam. Mostanában annyira lefoglaltak a saját problémáim, hogy teljesen elhanyagoltam Narit.

A terem előtt elköszöntünk egymástól, én pedig Jongin irodája felé vettem az irányt. Délután két óra múlt, a nyolcadik óra már elkezdődött, így senki sem kóborolt a folyosókon. Halk léptekkel közelítettem meg az irodát, és már jó néhány méterrel előtte lelassítottam. A szívem a torkomban dobogott. Féltem az igazságtól, de beszélnem kellett vele. Az ajtó előtt még hallgatóztam kicsit, de nem hallottam beszélgetés oda bentről, ezért nyugodtan lenyomtam a kilincset. 

Tévedtem.

Jongin nem volt egyedül.

Teste az asztalnak feszült, két lába között pedig egy szőke hajú, vékony, kosztümbe bújtatott nő állt. Jongin két keze a vékony csuklókat fogta, miközben annak tulajdonosa hevesen tapadt a matematika tanárom ajkaira.