Hamarosan Jongin is megjelent a kocsija mellett. Arcán egy apró mosoly ült, amiből arra következtettem, hogy semmit sem tudott a Nari és köztem lévő beszélgetésről.
Tekintetem Luhanra tévedt, és hirtelen kirázott a hideg, ahogy megláttam a túlzottan is győzedelem ittas, elégedett mosolyát. A következő pillanatok olyan gyorsan történtek, hogy reagálni sem volt időm. Luhan megragadta a bal karom, és egy erőteljes mozdulttal az ölébe rántott. Puha ajkai a homlokomnak nyomódtak.
A szemeim teljesen elkerekedtek a döbbenettől, tüdőmből az összes oxigén kiszállt.
- Később találkozunk - hajolt a fülemhez, hogy érzékien bele suttoghasson.
Mégis mit jelentsen ez?
Miután elengedett, laza léptekkel elsétált Jongin mellett, majd mielőtt még belépett volna a lakásuk ajtaján, egy utolsó elégedett vigyorral visszapillantott rám. Jongin arcán az enyémhez hasonló kifejezés jelent meg, döbbenet, harag és féltékenység együttes keveréke.
Kifújtam a bent rekedt levegőt, és higgadtságot erőltetve magamra oda léptem Jongin elé.
- Megmagyaráznád, mi volt ez az érdekes kis jelenet ezzel a bájgúnárral? - hangjából tömény féltékenység áradt.
Összeszorítottam a fogam, hogy elnyomjam a feltörő indulatokat. Más esetben jogosnak tartottam volna a kérdést, de azok után, amit ma megtudtam, egy cseppet sem érdekelt Jongin parányi féltékenysége. Minden másodpercben azon járt az eszem, hogy szóvá tegyem-e az incidenst.
- Az volt, aminek látszott! - Végül nem tudtam elnyomni. Az érzelmeim palástolása is egy volt a gyengeségeim közül. Hangom a megszokottnál sokkal hűvösebb volt, a tartalma pedig elárulta, hogy baj van.
- Minden rendben? - Jongin egyik karja kinyúlt, hogy magához vonjon, de gyorsan elhúzódtam, mielőtt még hozzám érhetett volna. Sötét szemei elkerekedtek. Ez alkalommal az arcomon is megjelentek az árulkodó jelek. Akármennyire szerettem volna higgadt maradni, képtelen voltam rá. Elszakadt a cérna. A büszkeségemről volt szó. Itt állt előttem, fülemben pedig egyre csak Nari szavai visszhangzottak.
- Soojung?
Nyeltem egy nagyot, de úgy éreztem gombócok százai akadtak a torkomon. A szemeim égni kezdtek a feltörni készülő könnyektől, ahogy az előttem álló férfit néztem. Fekete hajtincseit megsimogatta a délutáni hűvös szellő, éjsötét szemei zavarodottságról árulkodtak, vastag ajkai kissé lefelé görbültek. Ez a számomra kedves arc, amit annyira megszerettem, most fájdalmas érzéseket váltott ki belőlem
- Nem akarom, hogy többet ide gyere...
- Tessék? - egyik szemöldöke hitetlenkedve felemelkedett.
- Becsaptál - suttogtam, miközben forró könnyeim lassan eleredtek.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz, Soojung - ráncolta a homlokát. Egy pillanatra szerettem volna elhinni, hogy tényleg így van, de tudtam, hogy Nari nem hazudna. Évek óta legjobb barátnők voltunk, tisztában voltam vele, hogy mikor mond igazat és ma igazat mondott.
- Akkor segítek, hogy rájöjj: hol voltál néhány napja azelőtt, hogy megtaláltalak a lakásodon bedrogozva? - vetettem neki a kérdést, mire azonnal mélyen a gondolataiba merült, majd néhány másodperccel később ajkai elnyíltak egymástól, szemeiben pedig látszott a rádöbbenés.
- Basszus - súgta maga elé, és ez számomra mindent megmagyarázott. Fájdalmas mosolyra húztam a szám, aztán hátat fordítva, sietős léptekkel igyekeztem a bejárat felé, mielőtt még rám tört volna a hangos zokogás. Akkora fájdalmat éreztem a mellkasomban, hogy legszívesebben leborultam volna a földre. Sokkal rosszabb volt tőle hallani, ráadásul ilyen körülmények között.
Azonban két lépést tenni sem volt időm, azonnal hosszú ujjak fogták közre a csuklóm szorosan.
- Soojung! Téged szeretlek! Nari csak szórakozás...
Nem akartam hinni a fülemnek. Hogy mondhatja ezt?
Olyan harag támadt fel bennem, hogy könnyedén kiszabadítottam a csuklóm a fogságából, és a következő pillanatban akkora pofon csattant az arcán, hogy az egész utca visszhangzott tőle, és még az én tenyerem is belefájdult.
Jongin ajkait egy halk morgás hagyta el, miközben a kipirult területet kezdte dörzsölgetni saját kezével.
- Azt hiszem, ezt még holnap is érezni fogom, de megérdemeltem - mondta, miközben bűnbánóan lesütötte a szemét. Ha azt gondolja, hogy ezzel bármit is elér, akkor nagyon téved.
- Ez nem egy játék, ahol kedved szerint szórakozhatsz más emberek érzéseivel - remegtem a dühtől, kézfejem ökölbe szorult. Jongin minden kedves szavát elhittem, azok után, hogy tudtam milyen. Azt hittem, utálom, de valójában csak áltattam magam, hogy ne kelljen szembenézni a valódi érzéseimmel. Azzal, hogy igenis vonzott a hűvös kisugárzása. De tudat alatt képtelen voltam elnyomni, ezért szerepelt ő az álmaimban. Aztán sikerült beleesnem a csapdájába és titkon örültem neki, hogy ő is hasonlóképpen érez irántam. Annak ellenére is elfogadtam, hogy kiderült milyen betegséggel küzd. Próbáltam segíteni rajta, úgyis, hogy tudtam, mennyire kockázatos, de vannak, akiken lehetetlen, és ő pont ilyen volt. Akkor maradjon csak a szenvedély betegségének örökös rabja. - Mindent tudok. A tábortól kezdve a legutóbbi alkalomig.
- A táborban csak felhasználtam Narit, hogy információkat szerezzek rólad. De azt hiszem, azzal mindketten tisztában vagyunk, hogy a barátnődnek régóta nem vagyok közömbös. A segítségért - bár nem volt sok - megadtam neki azt, amit akart. De nem akartam hitegetni, és megmondtam neki, hogy ő sosem lehet több, mint egy egyszerű diák. Megkértem, hogy felejtse el az egészet, és maradjon kettőnk között, de képtelen volt megérteni. Nem akartam, hogy valaha is megtudd, hiba volt, és nagyon megbántam.
- Ez szánalmas - szűrtem a fogaim között. - Hülye kifogások... Mégis mit képzeltél? Hogy Nari a legjobb barátnőm és nem fogja elmondani nekem?
- Mondtam, hogy sajnálom, és megbántam. Hidd el, hogy visszacsinálnám, ha tudnám. De egy dologban biztos vagyok: ha elveszítelek, akkor...
- Nem érdekel, hogy mi lesz veled... Miért nem mész Narihoz vagy a biológia tanárnőhöz vagy tudom is én kihez? Biztos találsz valakit, aki megvigasztal... - Még saját magamat is sikerült meglepnem, annyira cinikus és lekezelő stílusban beszéltem.
- Úgy látom, te már találtál is... - szúrt vissza Jongin, miközben fejével a szomszéd ház felé bökött. Tisztán kiolvastam szemeiből, hogy mi járhat épp a fejében. A kezem szinte magától emelkedett a levegőbe, és újabb pofon csattant az arcán. Feje oldalra csuklott, kósza tincsei eltakarták sötét íriszeit. - Sajnálom - súgta halkan néhány másodperc elteltével. - Nem így gondoltam. Menjünk be és beszéljük meg higgadtam. Mindent megmagyarázok - nyúlt volna a csuklóm után, de nem engedtem.
- Nem akarok megbeszélni semmit! Azt akarom, hogy menj el! - felemeltem a hangom, bár épp csak annyira, hogy határozottnak tűnjek. Nem az utcán akartam veszekedni, de tudtam, hogy minden rosszabb lenne, ha bent folytatnánk. Ezenfelül többre nem is voltam kíváncsi, mindent megtudtam. Legalább volt benne annyi gerinc, hogy beismerte, és nem hazudott a szemembe. Hátat fordítva indultam el az ellenkező irányba, hogy minél gyorsabban távol kerüljek tőle, de próbálkozásom hiába való volt. Tisztán érzékeltem, hogy szorosan jön mögöttem. Ujjaimat a zsebembe csúsztattam idegesen kutatva a kulcsok után. Amint megtaláltam őket, villámgyorsan nyomtam a zárba. Csak annyira nyitottam az ajtót, hogy én beférjek rajta, s már zártam is volna be egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében, de Jongin szélsebesen kitámasztotta a lábával.
A francba.
Egy pillanat alatt átlépte a küszöböt, becsukta az ajtót maga után, és kifejezéstelen arccal bámult rám. Ez alkalommal semmilyen érzelmet nem láttam rajta, tekintete sötét volt, de ijesztő fény csillant meg szemeiben.
- Csak annyit kértem, hogy hallgass meg - furcsa hangon szólt hozzám, mintha önmagával viaskodott volna. Közelebb lépett, mire én hátráltam. - Soojung, kérlek - íriszei összeszűkültek.
- Menj el! - nyeltem egyet. Fogalmam sem volt, mi fog történni, ha így folytatjuk.
A lakás csendes volt, az egyik fogasról hiányzott a kabát, ami azt jelentette, hogy anya nem volt itthon. Pont ezt akartam elkerülni. Kettesben maradni Jonginnal a négy fal között, miközben olyan dolgokról beszélünk, amelyek hatással lehetnek az elme állapotára.
Egyre gyorsabban és közelebb lépdelt hozzám, én pedig próbáltam tartani a távolságot egészen addig, amíg a hátam az előszoba falának nem ütközött. Ezt látva, Jongin azonnal cselekedett: kinyújtotta két karját, tenyereit szorosan a falhoz préselve csapdába ejtett engem. Testével nekem feszült, így megmozdulni sem volt esélyem. Felnéztem az arcára, de amit láttam az teljesen megrémített. A vonásai megkeményedtek, szemeiből harag és csillapíthatatlan sóvárgás áradt, ajkai ördögi mosolyra görbültek. Nagyot nyelten, mire tekintete a nyakamra tévedt.
- Félsz? - kérdezte nevetve. - Így jár az, aki nem hallgat meg.
Válaszképpen csak megráztam a fejem, hangom bizonyára elárulta volna valódi érzéseimet. Mert féltem. Ugyanaz a Jongin állt előttem, aki könyörület nélkül, erőszakosan a magáévá tett. Ugyanaz a tekintet nézett velem farkas szemet.
- Nem hagyhatsz el, Soojung - súgta a fülembe, mielőtt nyelvével végigszántott a fülcimpámon. - Mert ha elhagysz, abba bele őrülök.
Két tenyere a vállamra csúszott, és erőteljesen rászorította ujjperceit a kulcscsontjaimra. Hüvelykujjával lassan masszírozni kezdte az ing alól kilátszó területet.
- Nem akarok megbeszélni semmit! Azt akarom, hogy menj el! - felemeltem a hangom, bár épp csak annyira, hogy határozottnak tűnjek. Nem az utcán akartam veszekedni, de tudtam, hogy minden rosszabb lenne, ha bent folytatnánk. Ezenfelül többre nem is voltam kíváncsi, mindent megtudtam. Legalább volt benne annyi gerinc, hogy beismerte, és nem hazudott a szemembe. Hátat fordítva indultam el az ellenkező irányba, hogy minél gyorsabban távol kerüljek tőle, de próbálkozásom hiába való volt. Tisztán érzékeltem, hogy szorosan jön mögöttem. Ujjaimat a zsebembe csúsztattam idegesen kutatva a kulcsok után. Amint megtaláltam őket, villámgyorsan nyomtam a zárba. Csak annyira nyitottam az ajtót, hogy én beférjek rajta, s már zártam is volna be egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében, de Jongin szélsebesen kitámasztotta a lábával.
A francba.
Egy pillanat alatt átlépte a küszöböt, becsukta az ajtót maga után, és kifejezéstelen arccal bámult rám. Ez alkalommal semmilyen érzelmet nem láttam rajta, tekintete sötét volt, de ijesztő fény csillant meg szemeiben.
- Csak annyit kértem, hogy hallgass meg - furcsa hangon szólt hozzám, mintha önmagával viaskodott volna. Közelebb lépett, mire én hátráltam. - Soojung, kérlek - íriszei összeszűkültek.
- Menj el! - nyeltem egyet. Fogalmam sem volt, mi fog történni, ha így folytatjuk.
A lakás csendes volt, az egyik fogasról hiányzott a kabát, ami azt jelentette, hogy anya nem volt itthon. Pont ezt akartam elkerülni. Kettesben maradni Jonginnal a négy fal között, miközben olyan dolgokról beszélünk, amelyek hatással lehetnek az elme állapotára.
Egyre gyorsabban és közelebb lépdelt hozzám, én pedig próbáltam tartani a távolságot egészen addig, amíg a hátam az előszoba falának nem ütközött. Ezt látva, Jongin azonnal cselekedett: kinyújtotta két karját, tenyereit szorosan a falhoz préselve csapdába ejtett engem. Testével nekem feszült, így megmozdulni sem volt esélyem. Felnéztem az arcára, de amit láttam az teljesen megrémített. A vonásai megkeményedtek, szemeiből harag és csillapíthatatlan sóvárgás áradt, ajkai ördögi mosolyra görbültek. Nagyot nyelten, mire tekintete a nyakamra tévedt.
- Félsz? - kérdezte nevetve. - Így jár az, aki nem hallgat meg.
Válaszképpen csak megráztam a fejem, hangom bizonyára elárulta volna valódi érzéseimet. Mert féltem. Ugyanaz a Jongin állt előttem, aki könyörület nélkül, erőszakosan a magáévá tett. Ugyanaz a tekintet nézett velem farkas szemet.
- Nem hagyhatsz el, Soojung - súgta a fülembe, mielőtt nyelvével végigszántott a fülcimpámon. - Mert ha elhagysz, abba bele őrülök.
Két tenyere a vállamra csúszott, és erőteljesen rászorította ujjperceit a kulcscsontjaimra. Hüvelykujjával lassan masszírozni kezdte az ing alól kilátszó területet.
- Értsd már meg, hogy Nari nem jelent nekem semmit. Te vagy a mindenem.
Szavai betegesen hangzottak. Ez már nem Jongin volt. Az elméjében lévő beteg személy átvette felette az irányítást.
- Engedj el! - Nem kiabáltam, hangom nyugodt és erőteljes volt. Ahhoz hogy megszabaduljak Jongin beteg énjétől, át kell vennem az irányítást. Az pedig csak úgy fog menni, ha nem pánikolok be és kontrollban maradok.
- Nem tehetem - rázta a fejét makacsul. - Meg kell hallgatnod! Meg kell értened, hogy amit irántad érzek az nem leírható olyan egyszerű szóval, mint a szerelem. Ez valami... sokkal mélyebb. Egy olyan kapocs, amit senki sem tud szétszakítani. Sem te, sem az a kis senki a szomszédból.
- Akkor miért? - kérdeztem reszketve a fájdalomtól. Jongin ujjai olyan erősen szorították a vállam, hogy ez a testi és a szavaitól keletkezett lelki gyötrődés átjárta minden porcikámat. - Miért okozol nekem fájdalmat?
A szemei elkerekedtek, szorítása enyhült, de továbbra is magabiztosan tartott.
- Mert a szép szóra nem hallgatsz!
Könnyek gyűltek a szemeimbe. Nem bírtam tovább visszatartani.
- Miért mentél Narihoz? - kiabáltam.
Jongin összeszorította az ajkait.
- Csak azért, mert a szex az egyetlen módja, hogy levezessem a felgyülemlett haragot és feszültséget. Neked fogalmad sincs róla, hogy mit érzek ilyenkor... és aznap rohadtul felbosszantottál, Nari volt a közelben. Ő pedig elég naiv ahhoz, hogy bedőljön néhány kedves szónak.
Ujjai lassan lesiklottak a blúzomra, és kioldották a legfelső gombot.
Mire készül?
- De ez nem változtat azon, hogy számomra te vagy az egyetlen, aki enyhíteni tudja ezt a fájdalmat. És mivel jelenleg is te vagy a haragom kiváltója, ezért most neked kell csillapítani.
A következő pillanatban az ingemen lévő gombok a földre hullottak, Jongin egy erőteljes mozdulattal ketté tépte a ruhadarabot. Tenyere azonnal csupasz hasfalamra siklott.
- Nem! - ellenkeztem, miközben megpróbáltam eltolni magamtól, de próbálkozásom kudarcba fulladt. - Ne érj hozzám! - nyögtem erőlködve, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megemelte az egyik térdem és Jongin ágyékának nyomtam azt. Felnyögött a hirtelen érkező támadás okozta fájdalomtól, kezeivel azonnal sajgó testrészéhez kapott, így kiszabadultam a börtönéből, és azonnal a konyhába szaladtam. De ezzel a cselekedetemmel nem hogy lelassítottam volna, hanem sikerült még jobban felbosszantanom. Néhány másodperccel később már ott állt a konyha asztal másik oldalán, és kissé görnyedt testtartással kapaszkodott az egyik szék karfájába.
- Eddig nem akartalak megbüntetni az engedetlenségedért, de úgy látszik, nem hagysz más választást - szűrte a fogai között. Haja az arcába hullott eltakarva bal szemét. Úgy nézett ki, mint egy veszélyes pszichopata.
- Eddig nem akartalak megbüntetni az engedetlenségedért, de úgy látszik, nem hagysz más választást - szűrte a fogai között. Haja az arcába hullott eltakarva bal szemét. Úgy nézett ki, mint egy veszélyes pszichopata.
Hangja remegést váltott ki belőlem. Már nem tudtam józanul gondolkodni, a pánik átvette felettem az irányítást, így védekezésképpen megragadtam az egyik nagyobb még mosatlan kést a mosogatóból, és magam elé tartottam.
- Ugye ezt nem gondolod komolyan? - Jongin szemöldöke kíváncsi felemelkedett, és egy apró mosolyra húzta ajkait, de szemeiben mintha némi fájdalmat és csalódottságot láttam volna.
Valóban nem gondoltam komolyan. Képtelen lettem volna bántani Jongint, és csak arra használtam a kést, hogy megijesszem és távol tartsam magamtól.
- Nem akarlak bántani, Soojung - mondta nyugtatóan, miközben közelebb lépett hozzám. - Azt sem akartam, hogy ideáig fajuljon a dolog. Te is tudod, hogy mennyire szeretlek.
- Fogd be! Ha annyira szeretnél, akkor nem dugtad volna meg a legjobb barátnőmet néhány nappal ezelőtt. Felesleges bármit is mondanod. Értsd meg, hogy végeztünk. És most kérlek menj el, ne kényszeríts arra, hogy olyat tegyek, amit nem szeretnék - pillantottam a kezemben lévő késre.
- Szeretem, amikor ilyen vagy! - Nevetett, és még közelebb lépett hozzám. Kikerülte az asztalt, mindössze egy méter választott el tőle. Nagyot nyeltem, egyik kezemmel összehúztam a széttépett inget magam előtt, a másikkal felemeltem a kést. - Tedd azt le, mielőtt valaki megsérül. Tudom, hogy úgysem tudnál bántani, de félek, hogy megsérted magad - motyogta, mielőtt felém nyújtottam az egyik kezét.
- Utoljára mondom, Jongin, menj el! - sóhajtottam.
- Addig nem megyek el, amíg nem hallgatsz meg! - Egy hirtelen mozdulattal elkapta a csuklóm, megcsavarta, hogy a kés ki forduljon az ellenkező irányba. Hangosan feljajdultam a fájdalomtól. Elengedtem a kést, és hátrébb léptem, a hátam a falnak csapódott, és a fejemet is sikerült bevernem.
- Francba! mondtam, hogy meg fogsz sérülni - pillantott rám Jongin aggódva. - Sosem hallgatsz rám.
A tűréspontom határán voltam, a forró könnyek kicsordultak a szememből, miközben a csuklómat dörzsölgettem, hogy tompítsam a fájdalmat.
Ám a következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy egy hangos puffanást követően Jongin letérdel előttem, majd összeesik. Felkaptam a fejem, és mögötte megláttam Luhant, aki egy serpenyőt tartott a kezében.
- Jól vagy? Nem esett bajod? - kérdezte, miközben visszarakta a serpenyőt a helyére, és kikerülve Jongin eszmélten testét, oda sietett hozzám.
