5. Bejegyzés [part 5]

Lassan lehajolt hozzám, hűvös kézfeje végigsiklott a combom belső felén, és amikor elérte a térdhajlatomat, egy erőteljes mozdulattal szétrántotta a lábaimat. Ezután tenyerével cirógatta bőrömet, miközben elhelyezkedett felettem. Érintései gyengédek és óvatosak voltak, de testéből, hirtelen mozdulataiból áradt a vadság, látszott rajta, hogy próbálja visszafogni a benne lakozó állatot. Tekintetünk találkozott, hosszú pillanatokig összekapcsolódott, sötét íriszeiben sóvárgás és vágy keveredett, míg az enyémben félelem és izgatottság. 

Fekete, bőrszerű öve, amellyel az ágyhoz kötözött teljesen elszorította a csuklom. Annyira zsibbadt, hogy már fájdalmat sem éreztem. Mégis... kellemes bizsergéssel töltött el. Nem tudtam letagadni, hogy mennyire felizgatott a helyzet. De képtelen voltam átadni magam az élvezetnek, mert zavart és bosszantott, hogy Jongin már megint ilyen állapotba került. 

- Soojung - lehelte ajkaimra. Orromat ismét megcsapta az a kesernyés szeszszag, amit már korábban is éreztem. Hosszú ujjai belevájtak meztelen derekamba, egész teste remegett a vágytól. Még közelebb hajolt, és megszüntette a köztünk lévő távolságot. Először finoman ízlelgette kiszáradt ajkaimat, de nyelvével gyorsan benedvesítette őket. Belém harapott, mire elnyíltak egymástól párnáim, és kihasználva ezt a rövid pillantott, becsúsztatta nyelvét a számba. Amint összetalálkozott az enyémmel, elvesztette a türelmét, teljesen birtokba vette, szinte felfalta ajkaimat. Vészesen fogyott az oxigén, de nem tudtam elszakadni Jongintól, ezért az orromon keresztül vettem levegőt. Két kezét, amelyekkel eddig a derekamat szorította, felcsúsztatta nyakamra, az egyikkel átkulcsolta azt, de csupán annyira szorította meg, hogy éreztesse velem: most ő birtokolja a testem, az övé vagyok. Másik keze a tarkómon állapodott meg, hogy közelebb vonjon magához.

Az elmémre lassan köd szállt, eltűnt minden gondolat, kérdés vagy kétely, egyedül Jongin érintéseire koncentráltam. Annyira jól esett a közelsége a mai nap után. A tudat, hogy engem szeret, engem ölel, velem teszi ezt kellemes forrósággal töltött el. Lángoltam, minden porcikám égett, sóvárgott az érintései, a közelsége után.

- Édes istenem - motyogta remegő, rekedtes hangon, miután megszakította a csókot. - Nem bírom tovább! - Ujjaival hajtincsei közé túrt, megmarkolta őket, ahogy felegyenesedett és a sarkaira ült. Kivörösödött szemei elkalandoztak rajtam, elidőzött egy-két helyen, miközben megnyalta ajkait. Teljesen zavarba hozott, éreztem, hogy ismét lángra kap az egész testem, az arcom bizonyára paradicsom vörös lehetett.

Figyeltem, ahogy Jongin ismét a szekrényhez mászik, egy pillanatra megijedtem, de azonnal eltűnt a félelmem, amikor nem a fecskendőért nyúlt, hanem egy gyógyszeres dobozt húzott elő a középső fiókból.

Kipattintotta a csomagolásból, mielőtt eldobta volna a dobozt a földre, és egyik ujjával óvatosan felhelyezte a már jól ismert hüvelykúpot. Tudtam, hogy ez nem száz százalékos védelem, és veszélyes is, de abban a pillanatban nem foglalkoztatott a dolog. Amíg vártuk, hogy feloldódjon a gyógyszer, Jongin visszafeküdt a lábaim közé, és végigcsókolta az arcomat, a nyakamat, a mellkasomat. Egy ujját legérzékenyebb testrészemre nyomta, és apró, de erőteljes köröket írt rá ujjbegyével, amitől reszketeg sóhaj hagyta el a számat. Összeszorítottam a szemeimet a kellemes érzéstől, egyre jobban kívántam a felettem lévő férfit, és legszívesebben átöleltem volna, simogattam volna, de a kezeim meg voltak kötve.

- Én is meg akarlak érinteni - mondtam, bár nem voltam túl határozott.

Jongin felemelte a fejét, rám villantotta széles, pajkos mosolyát, de megrázta a fejét.

- Kérlek!

- Lesz még rá alkalmad - biztosított, majd széjjelebb nyitotta a lábaim. Pillanatok alatt leszedte magáról a felesleges ruhadarabokat. Kilestem félig lehunyt szemhéjaim alól, hogy végigpillantsak irigylésre méltó testén, széles vállain, keskeny derekán, kidolgozott, izmos hasán.

Nagyot sóhajtottam.

- Mit szeretnél? - tudakolta kíváncsian, ajkain öntelt mosoly játszadozott. Annyira szerettem volna letörölni a képéről.

Az egész szoba felforrt, fogytán volt az oxigén, őrült vágy dolgozott mindkettőnkben, de mielőtt jobban elmélyedhettünk volna egymásban, valaki kopogott az ajtón.

Jongin teste megfeszült, beszívta a levegőt, minek következtében mellkasa megemelkedett. Várt egy picit, miközben engem nézett, de néhány másodperccel később újabb kopogás hallatszódott, amit kutyaugatás követett.

- Bassza meg! - káromkodott, ahogy kifújta az eddig benntartott levegőt. Idegesen a hajába túrt, arcára sötétség ült ki. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Nem sok ember tudott Jongin lakásáról. Talán Joonmyun? Nem, ő biztosan nem.

Lemászott az ágyról, ügyetlenkedve visszavette a az alsónadrágját és a kifordított farmerjét is. Vicces látványt nyújtott, majdnem elnevettem magam, de tekintettel a helyzetre inkább visszafogtam magam.

- Meg ne moccanj! - nézett rám figyelmeztetően, majd kihúzta alólam a takarót, és meztelen testemre terítette. - És maradj csendben! Ha segítségért kiáltasz, visszajövök, és úgy megbüntetlek, hogy nem marad hangod holnapra.

Nem tudtam eldönteni, hogy most csak viccelődik-e. A szemei komolyságot tükröztek, de szája perverz mosolyra görbült. Ő biztos élvezné azt a büntetést.

Apró bólintással válaszoltam neki, aztán figyeltem, ahogy instabil járással elhagyja a szobát, és rám zárja az ajtót. Kihegyeztem a füleim hátha meghallom a vendég nevét.

Szerencsére vékonyak voltak a falak, és zene sem szólt már, így az ajtónyitást is tisztán hallottam.

- Yifan! - szólt mérgesen Jongin. Hangjából érződött mennyire nem örült a váratlan látogatásnak. Yifan? Honnan ilyen ismerős az a név? - Igazán jó az időzítés.

- Ne gondoltam, hogy itt leszel - válaszolt az említett közönyös hangnemmel. - De követtem a kis barátnőd. Mi is a neve? Soojung? Aztán megláttam a kocsid a parkolóban - folytatta elégedetten. - Ugye nem felejtetted el, hogy holnap van a határidő?

Hirtelen eszembe jutott: annak a Kris nevezetű fickónak Yifan volt a rendes neve. Mit keres itt és miféle határidő? Megint arról a tartozásról van szó? Oldalra pillantottam, és a szemeim megállapodtak az üvegcsén, amiből Jongin be akart adni nekem. Azt mondta Kris-től van. Várjunk csak...

- Ha csak azért jöttél, hogy emlékeztess, akkor felesleges volt - morogta Jongin. Valószínűleg a konyhában állhattak, de így is értettem mindent.

- Ne légy ilyen mérges! Nem akartam megzavarni a turbékolásotokat. Hol van? - kérdezte kíváncsian.

- Miért érdekel az téged? - csattant fel Jongin.

- Ó - ámult el a Krisnek nevezett férfi, mintha rájött volna valamire. - Csak nem megint belőtted magad?

Nem érkezett válasz.

- Nézd, Jongin, én nem akarok senkinek sem rosszat, de ha holnap sem fizeted ki az adósságodat, kénytelen leszek a szavaknál keményebb eszközökhöz folyamodni. Engem nem érdekel sem a testvéred, sem a barátnőd élete.

Összeszorult a gyomrom, és minden vágy eltűnt belőlem. El sem tudtam képzelni, hogy mibe keveredett Jongin.

- Ez nem játék! - szólt Kris, hangja hátborzongatóan csengett.

- Ezt ne itt beszéljük meg - válaszolt Jongin, majd ezek után mindketten elhallgattak, és már csak az ajtó  csapódását hallottam.

Magamra maradtam. Ettől a beszélgetéstől minden korábbi érzés elszállt belőlem. Félelem és kíváncsiság vette át a helyüket. Felpillantottam a fejem felé. A kezeim elszíneződtek a szorítástól. A francba, ez nem maradhat így! Megpróbáltam felülni, de nem sikerült, rántottam egyet a karomon, hátha enyhít valamit a szorításon, de semmi.

Frusztráltam fújtam ki a levegőt, majd a plafonra tapasztottam a szemem. Veszélyben vagyok? Ez a férfi követett engem? Észre sem vettem... Istenem, mibe kevertél Jongin?

Talán öt perccel később újabb ajtónyikorgásra lettem figyelmes. Aztán néhány másodperccel később valami hatalmasat puffant a földön és a hangokból ítélve darabokra is tört.

Felkaptam a fejem. Kinyílt a hálószoba ajtaja, és egy feldúlt Jongin lépett be rajta. Arca hasonló látványt nyújtott félórával ezelőtti állapotához.

Ledobta magáról a kabátot, alatta nem volt semmi, gondolom ezt az előszobában vette fel, mikor kimentek Yifannal.

Határozott léptekkel közelített felém, én pedig megdermedtem a félelemtől, mert fogalmam sem volt, mit akar tenni. Lehunytam a szemem és vártam. Egyszer csak elnehezedtek a fejem felett lévő végtagjaim, majd egy lomha mozdulattal az ágyra hulltak.

Jongin leszedte róluk az övet, eldobta a földre a többi, szétszórt holmi közé, majd bemászott mellém a takaró alá, és szorosan magához ölelt. A meglepettségtől még levegőt venni is elfejtettem. Úgy tartott, mintha az élete múlna rajta, arcát a vállamba fúrta és nagyokat szippantott belőlem. Remegett, hideg verítékben úszott a teste.

A szívem összeszorult, sosem láttam még ilyennek és nem bírtam nézni a szenvedését. Átkaroltam csupasz vállát, még közelebb húztam magamhoz, mire ő is sokkal jobban megszorított.

Nem szólt semmit, hosszú percekig ültünk így, aztán egyszer csak megragadta a rajtam lévő felsőt, és egy könnyed mozdulattal lehúzta rólam. A következő pillanatban sikeresen maga alá gyűrt, és az ajkaimra tapadt. Szerettem volna beszélni vele először, megkérdezni, hogy mi ez az egész, de azt hiszem, jobb lesz, ha várok vele egy kicsit.

Ujjai ismét bejárták az egész testemet, és így, hogy szabad voltam, segíthettem levetkőztetni őt. Mikor megérintettem a kifordított farmer gombját, belemosolyogtam a csókba.

Miután megszabadultunk a ruháktól, meztelen testünk egymásba fonódott. Forró bőre égette az enyémet. Mozdulataiból, érintéseiből éreztem, hogy az előbbi beszélgetés kijózanította, visszatért valódi önmagához.

Egyik tenyeremet a mellkasára fektettem, pontosan szíve felé, ami olyan izgatottan kalimpált, mint az enyém. Ismét elködösültek a gondolatim. Megszűnt a külvilág, csak Jongint akartam.

- Szeretlek - kapott levegő után, mielőtt a fülemhez hajolt volna. Végigcsókolta a fülcimpámat és a mögötte lévő bőrt, ami remegést váltott ki belőlem. - Nem engedem, hogy bajod essen - mondta, valószínűleg sejtette, hogy hallottam a kinti beszélgetést.

- Én is szeretlek, Jongin - mondtam ki végül. Éreztem, ahogy izmai megfeszülnek. Elhajolt a nyakamtól, és egyenesen a szemeimbe nézett.

- Így is, hogy kezelhetetlen, erőszakos és beteg vagyok? Néha nem tudom, hol a határ, és sokszor csak bántalak? - szemei őszintén és fájdalmasan csillogtak, engem pedig meglepett őszinte vallomása, a tény, hogy ennyire tisztában volt a betegségével.

- Igen - bólintottam. - És segíteni fogok, hogy meggyógyulj - mosolyogtam rá.

- Akkor sem fogsz elhagyni, ha Jinri arra kér?

Ezzel a kérdéssel megfogott. Magam sem tudtam a választ, de némi habozás után rábólintottam.

- Akkor sem!

- Akkor sem, ha egyszer bekattanok vagy elmegy az eszem vagy még rosszabb?

Nem tudtam, mire gondol a még rosszabb alatt, de most nem is akartam ezzel foglalkozni.

- Nem. Ilyen sosem fog történni - biztattam, azonban szemeiben láttam, hogy kételkedik. - Azt mondtad, hogy én vagyok számodra a gyógyszer - folytattam az arcán lévő bizonytalanság láttán. - Meggyógyítalak! - Két kezem a tarkójára vezettem, és gyengéden megcsókoltam. Az össze érzésem közvetíteni akartam, hogy érezze nincs egyedül és nem reménytelen a helyzete. Nem értettem, miért gondolja azt, hogy nem fog meggyógyulni. Én mindent meg fogok tenni azért, hogy segítsek rajta, de azt egyelőre nem tudtam megmondani, hogy mi lesz Sullival. Neki is segíteni akartam.

Ott maradtam Jonginnál egész éjszaka, de este küldtem anyának egy sms-t, hogy ne aggódjon miattam, biztonságban vagyok. Habár sejtettem, hogy ezért még kapni fogok. Hétköznap otthon kellett volna maradnom, és tanulni, így viszont semennyit sem tudtam készülni a szerdai órákra.

Egy percre sem bújtunk ki az ágyból, és valamikor hajnalban hagytuk abba a szeretkezést, amitől nagyon kifáradtam. Viszont egyre jobban aggasztott a gondolat, hogy nem védekeztünk, ezek a kúpok pedig korántsem voltak biztonságosak. Úgy aludtam el, hogy anya figyelmeztető hangja csengett a fejemben.