5. Bejegyzés [part 3]

Kezemet a kilincsre helyeztem, és már majdnem lenyomtam, amikor mozgolódásra lettem figyelmes.

- Te ki vagy? - kérdezte egy lágy hang a hátam mögül, mire megdermedtem. Leengedtem ujjaimat a kilincsről, és féloldalasan hátra pillantottam. Ott ült Sulli hátát a fejalátétként szolgáló párnának vetve. Halvány mosoly bujkált kicserepesedett ajkain, miközben kíváncsian méregetett engem. A gyomrom liftezni kezdett, hirtelen még az is elfelejtettem, hogy hívnak. Lebuktam. Jézusom, most mit csináljak? Hogy fogom ezt megmagyarázni?

A tenyerem teljesen leizzadt ezalatt a néhány pillanat alatt, ezért gyorsan beletöröltem a nadrágomba, és egész testemmel felé fordultam. Szemeim ide-oda jártak a helységben, minden apróságot feltérképeztek, kivéve az előttem lévő lány arcát. Teltek a másodpercek, és egyre kínosabb lett a csend, így megköszörülve a torkom szólásra nyitottam a szám. Hangom valahonnan hátulról jött, és mire kiért ajkaim közül, szinte alig lehetett hallani.

- A nevem Ahn Soojung - suttogtam halkan. Amíg kimondtam ezt, azon gondolkodtam, hogy lehet még sem kellene elárulnom magam.

- Soojung? - ízlelgette a nevet Sulli, és láttam, hogy arcára szomorúság ül ki. - Ne haragudj, de nem emlékszem r-rád. Biztos tudod, hogy amnéziám van és nem emlékszem bizonyos személyekre, helyekre. - Ezzel szemben tisztán és jobban emlékszik olyanokra, akikre egyáltalán nem kellene. Felsóhajtottam, de csak úgy, hogy ő nem lássa. Talán ez még kapóra is jöhet, hogy kifaggassam. Higgadtságot erőltettem magamra, és közelebb léptem az ágyához.

- Semmi baj - mosolyogtam rá biztatóan, mire az ő ajkai is felfelé görbültek. - Jongin egyik barátja vagyok.

- Ó - felcsillantak éjsötét íriszei a Jongin a név hallatán, engem pedig parányi féltékenység mardosott belűről. - Mióta ismered őt? Úgy értem, már azelőtt is ismertél minket, mielőtt megtörtént a baleset, v-vagy...?

- Nem - ráztam a fejem, és fogalmam sem volt mit mondjak. Vajon mennyit tud Jongin mostani életéről? Tudja, hogy matematikát tanít? - A-azóta ismerem, hogy az iskolában d-dolgozik - habogtam, és reméltem, hogy ezzel nem mondtam újat.

- Igazán? - emelte fel egyik szemöldökét. Volt valami elragadó a hangjában, kislányos kíváncsiságában, és abban, ahogy artikulálta a szavakat. - Említette, hogy matematikát tanít. Az mindig is jól ment neki, sokat segített a gimnázium első évében. Neki köszönhetem, hogy nem buktam meg. - A gyomrom görcsbe rándult. Kezdtem elgyengülni, égtek a szemeim, és tudtam, hogy ez minek a jele. - De meglepett, hogy orvosi pályáról tanári pályára váltott. - Hangja vidám volt, akkora élvezettel és örömmel mesélt a barátjáról, hogy kezdtem magam rosszul érezni.

- I-igen, ez nagyon különös. - Egy hamiskás mosolyt erőltettem magamra, mert fogalmam sem volt, mint mondhatnék.

- Munkatársak vagytok? - érdeklődött.

- Olyasmi - bólintottam egy aprót.

- Akkor bizonyára sok időt töltötök együtt. Mesélnél nekem róla? - kérlelt kiskutya szemeivel. - Kíváncsi vagyok, hogy mi történt vele az elmúlt három évben. Nem igazán volt alkalmunk beszélgetni, mióta felébredtem. Tudni szeretnék mindent!

- Persze - nyeltem egy nagyot, de még ez sem segített abban, hogy lecsússzon a nyelőcsövemben lévő hatalmas gombóc. - Nagyon kedves és segítőkész. Figyelmes, törődik mások érzéseivel és próbál mindenki kedvében járni - motyogtam. Ez nem volt hazugság. Azt mondtam, amit gondoltam.

- Tehát semmit nem változott - állapította meg a lány. Valószínűleg még nem tudott a betegségéről. - Mindig kedveskedett nekem valamivel. Ha szomorú voltam azonnal ott termett, hogy felvidítson. Nem engedte, hogy bárki is fájdalmat okozzon. Emlékszem egyszer letapizott egy srác a születésnapi buliján, mire ő páros lábbal rúgta ki. El tudod ezt képzelni? Olyan kedves és aranyos volt, de ha valaki kikezdett velem, annak rendesen ellátta a baját.

- Aha - ráztam a fejem egyetértően.

- Biztos nagyon nehéz lehetett neki ez a három év, amíg nem voltam magamnál - hangjában hirtelen szomorúság csengett.

- Ugyan, hiszen nem te tehetsz róla - szóltam közbe. Egészen megsajnáltam. - A lényeg, hogy most ébren vagy.

- Igen! - szemei megcsillantak, ahogy heves bólogatásba kezdett. - Ezért igyekszem majd az összes elvesztegetett időt bepótolni vele. Azt a sok magányos percet, amit nélkülem töltött el.

- Nagyon szeretheted őt - motyogtam, és akármennyire próbáltam vidám maradni, hangom elég keserédesre sikerült.

- Mindennél jobban - nézett egyenesen a szemeimbe. Szinte hallottam, ahogy a szívem darabokra törik mellkasomban, ugyanis tiszta őszinteséget és szerelmes láttam a tekintetében. Nem is tudom, mit gondoltam. Egy belső énem reménykedett benne, hogy Sulli egy álnok kígyó és csak eljátssza ezt az egészet, de egyik feltevésem sem volt igaz. Nagyon is jószívű volt, ráadásul örülten szerelmes. Talán jobban, mint én. És abban a pillanatban rájöttem: Jongin sokkal jobban megérdemli Sullit, mint engem. Ő az első szerelme, és a balesetének köszönhetően, most újra együtt lehetnek. Én csak útban vagyok. Jongin miatta lett beteg, de most hogy visszakapta, ez könnyen kezelhető. Nincs rám szüksége többé.

Legszívesebben elsírtam volna magam, de nem akartam, hogy pont az előttem lévő lány lásson gyengének.

- Minden rendben?

- Persze - bólogattam, és egy keserű mosolyt erőltettem az arcomra. - Csak az jutott eszembe, hogy mennyire szerencsés Jongin, amiért ilyen barátnője van.

- Inkább én vagyok szerencsés, amiért nem felejtett el. Nagyon hálás vagyok, hogy három év elteltével sem adta fel a reményt. Ennyi időt várt, holott bármikor találhatott volna egy másik lányt, akár téged. Azt hiszem, ha engem nem szeretne, akkor biztos olyan lánnyal lenne, mint te - kuncogott Sulli aranyosan, engem pedig mélyen érintett utolsó mondata. - Hiszen még az arcunk is majdnem egyforma.

- Ezt mondták már - motyogtam magam elé, ahogy felidéztem Joonmyun korábbi szavait.

- Tessék? - kérdezett vissza a lány, de a következő pillanatban kinyílt a kórterem ajtaja, és egy középkorú ápolónő lépett be rajta. Összevonta szemöldökét, amikor meglátott. A szívem kihagyott egy ütemet, hiszen senki sem tudta, hogy itt tartózkodom. Most bizonyára hívja majd a biztonságiakat.

- Úgy tudom, nem fogadott látogatót, Miss Choi. Ha szeretné, máris elküldöm a kisasszonyt! - nézett rám szigorúan, mire nyelten egyet.

- Semmi baj - szólt közbe Sulli. - Ő Jongin kollégája, és örülök, hogy itt van. Egyébként is, szükségem van valakire, aki segít az evésben. - Ekkor én is észrevettem az ápoló kezében lévő tálcát. - Segítesz ugye, Soojung?

- Persze - bólintottam. Nem volt más választásom, de Sulli utolsó mondata amúgy is felkeltette bennem a kíváncsiságot. Miért van szüksége segítségre?

Az ápoló még egy utolsó, nem túl kedves pillantást vetett rám, aztán átnyújtotta nekem a tálcát, és kiment.

- Sajnos a kóma miatt még nem tudom normálisan használni a kezeim - nézett szomorúan említett végtagjaira Sulli, mintha tudná, hogy épp mi jár a fejemben. - A fésülködés is nehezen megy.

- Ha szeretnéd, vacsora után megfésüllek - ajánlottam fel, bár fogalmam sem volt, honnan jött ez a hirtelen kedvesség. Szavaim hallatán ismét felcsillantak éjsötét szemei.

- Az nagyon kedves lenne tőled. Köszönöm! - hálálkodott fejét előre döntve.

- Semmiség!

- És te mit gondolsz Jonginról? - törte meg a csendet, mielőtt még újabb falatot tettem volna a szájába. Erre a kérdésre megállt a kezem a mozgásban, és kíváncsi pillantásokat vetettem a beteg lány felé. - Úgy értem, kedveled? Tetszik neked?

Meglepődtem és nem értettem, miért kérdezi ezt. Talán sejt valamit? Vagy csak kezdek paranoiás lenni?

- Nagyon jóképű - ismertem el, miután lehunyt szemeim előtt megjelent helyes arca. Ajkaim halvány mosolyra húzódtak az ábrándozástól egy pillanatig, de arcizmaim gyorsan megmerevedtek, ahogy rájöttem, milyen helyzetben is vagyok. Reméltem, hogy Sulli nem vette észre. - De néha kiakasztó tud lenni a viselkedése - forgattam a szemeim, miközben lejátszódott agyamban néhány olyan jelenet, ahol megalázó helyzetbe hoz az egész osztály előtt. Persze ez még tavaly volt, mielőtt tudtam volna az érzéseiről és a betegségéről.

- Néha elég szeszélyes tud lenni - értett egyet velem a lány, majd bevette az elé tartott falatot. - Nehezen viselte a szülei halálát. Ő és Joonmyun is.

Megdermedtem. Most hallottam először Joonmyun nevét Sulli szájából.

- Na és milyen a kapcsolatod Joonmyunnal? - faggatóztam. A lelkem egy része remegett az izgatottság és a félelem kettős keverékétől.

- Ó, rengeteget lógtunk együtt a-a baleset előtt. Jongin, Joonmyun és én. Még beceneveket is adtunk egymásnak. Jongin kapta a Kai nevet, Joonmyun Suho lett, engem pedig Sullinak neveztek el - nevetett a lány, és mintha egy könnycsepp csillant volna meg a szemeiben.

Megint azok a becenevek. De várjunk csak... Az a férfi is ezt a nevet használta a múltkor. Kainak szólította Jongint. Ő pedig Krisnek. Lehet, Sulli őt is ismeri.

- És ki az a Kris? - kérdeztem nagyon halkan, abban a pillanatban nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom. De a kíváncsiság győzedelmeseket felettem. 

- Kris? - elhallgatott néhány másodpercre, én pedig izgatottan vártam a válaszát. - Nem tudom, nem ismerek ilyen nevű embert, aki bármilyen kapcsolatban állt volna Jonginnal... még mielőtt ez az egész történt.

Tehát Sulli vagy nem emlékszik rá, vagy ez az ismeretség nem nyúl vissza három évvel ezelőttig. Mindenesetre érdekes.

Ezután csendben segítettem Sullinak a vacsorája elfogyasztásában. Miután végeztünk, letettem a tálcát az asztalra, és elővettem a fésűjét az egyik fiókból. Nem volt hosszú haja, a válláig ért, gondolom mindig levágták, hogy ne legyen annyi probléma vele.

Amíg fésültem, arról beszélgettünk, milyen érzés, hogy ki maradt három év az életéből. Engem nagyon felizgatna, és biztosan össze lennék zavarodva, de Sulli nagyon jól kezelte a helyzetet. Elfogadta és beletörődött. Igaza is volt, minek rágódjunk azon, amit elmúlt, ha most újra ébren van és él? Elmondta, hogy egy ideig rehabilitációs kezelésekre kell majd járnia, de ettől függetlenül, miután kiengedték a kórházból, újra normális életet élhet.

- Szeretnék beiratkozni abba az iskolába, ahol Jongin tanít, és elvégezni az utolsó évet. Ha minden jól megy, akkor két hét múlva már kezdhetem is. Így csak egy hónap lemaradásom lesz - mesélte izgatottan, az én agyamon pedig azonnal keresztül futott egy gondolat. Lehet, hogy osztálytársak leszünk?

Nagyot nyeltem, és mozgolódni kezdtem a helyemen, ami a másiknak is feltűnt.

- Jól vagy, Soojung? - pillantott hátra. - Olyan csendes lettél. - A falon lévő órára pillantott. - Ó, már ennyi az idő? Ne haragudj, biztos leszívtam minden energiádat.

- Semmi baj - erőltettem magamra egy mosolyt. - Szívesen segítek. És nagyon örülök, hogy megismerhettelek! - Ezúttal őszinte voltam. Tényleg örültem.

- Remélem, nem okoztam csalódást, és máskor is meglátogatsz majd. Tudod, sosem voltak barátnőim. Az időm nagy részében otthon ültem, és könyveket olvastam. Aztán találkoztam Jonginnal. Ő megmutatta milyen az igazi élet, de az mégsem volt ugyan olyan, mintha lett volna egy igazi, rendes barátnőm.

Eszembe jutott Nari. Nekem ő volt a legjobb barátnőm. Voltak fiú barátaim is, de Sullinak igaza volt. Nem ugyanaz a kettő. Nari nélkül elveszett lennék. Vele szereztem életem legjobb emlékeit, neki bármit elmondhatok, még a fiúkról is. De ha Sullinak Jonginnal volt problémája, akkor kinek mondhatta volna el? Talán Joonmyunnak?

- Nagyon szívesen jövök máskor is - mosolyogtam, és óvatosan visszafektettem Sullit az ágyra. - Pihenj sokat. Szükséged van az erőre, hogy minél gyorsabban felépülhess.

- Köszönöm, hogy meglátogattál, Soojung. A család és a barátok látogatása, törődése sokkal többet segít, mint a terápia.

- Jongin volt már bent ma? - tettem fel ezt az ártatlan kérdést, de a lány csak megrázta a fejét válaszképpen. - Akkor biztos nem sokára itt lesz. Jobb, hogyha megyek. Nem akarom, hogy miattam ne engedjék be - hazudtam. Egyszerűen csak nem akartam, hogy megtudja, itt jártam. Így is hálát adhatok, amiért nem futottam bele a Kim testvérek egyikébe.

- Rendben, de ígérd meg, hogy még meglátogatsz!

- Megígérem - bólintottam, majd az ajtóhoz léptem. Intettem egyet Sullinak, elbúcsúztam gyorsan, és kiléptem az ajtón. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem, ahogy a fal túloldalára kerültem. Sok volt ez a nap. Túl sok információt kellett megemésztenem, és lelkiekben még nem dolgoztam fel, hogy Sulli felébredt. Olyan hirtelen történt minden. Hiszen pár napja még az sem tudtam, hogy ki ő.

A kórház folyosóján kiengedhettem a gőzt. Itt már nem látott senki, nem kellett visszatartanom a sírást, ezért a könnyek lassan végigfolytak az arcomon, miközben felidéztem a Sullival folytatott korábbi beszélgetést. Nem értettem - vagy csak nem akartam érteni -, hogy miért alakult minden így. Talán ez a sors... és a sors azt akarja, hogy ne álljak az útba. Alaposan végig gondoltam mindent. Abban nem voltam száz százalékosan biztos, hogy Joonmyun mit érez Sulli iránt. Szereti-e vagy sem, de valószínűleg ő is hasonlóképpen szenvedhetett, amikor kiderült, hogy a lány nem emlékszik rá és a kapcsolatukra. Jongin miatta lett ilyen. A depresszió a magánytól és fájdalomtól alakult ki benne. Elvesztette azt az embert, aki szeretett. És most visszakapta úgy, hogy a memóriája felét kitörölték. Sulli szerelmes volt. Láttam rajta, minden szavából érződött, hogy mennyire fontos neki Jongin. Én pedig nem lehetek olyan önző, hogy megfosszak egy beteg lányt a szerelemtől, aki ráadásul három évig kómában volt. Nem én voltam a legkedvesebb ember, de szívem nekem is volt. Igaz, hibát követett el, amikor magára hagyta Jongint, de nem hibáztathatom. Nem tudjuk befolyásolni az érzéseinket. Egyik nap még azt hittem Joonmyunt szeretem, másik nap mégis Jongin dobogtatta meg a szívem. És ez nem a sajnálat vagy szánalom miatt volt. Jobb emberré akartam tenni őt, azt akartam, hogy együtt küzdjük le a betegségét. De Sulli sokkal többet tud nyújtani neki. Nem fogok közéjük állni. Akármit is érzek Jongin iránt, nem akarom, hogy tovább szenvedjen. Még akkor sem, ha ez az én szenvedésemmel jár majd.

Forró könnyeim nedves csíkokat hagytak maguk után arcomon. Magamra húztam a kabátom kapucniját, és lehajtottam a fejem. Csendbe sirattam a történteket, miközben sietős léptekkel igyekeztem a Kórház kijárata felé. Csak haza akartam menni, bezárkózni a szobába egy bögre forró tea kísértében és addig aludni, amíg eltűnik ez a kellemetlen, szúró érzés a mellkasomban.

Odakint egészen besötétedett, felkapcsolták az utca lámpákat, egy-két csillag is megjelent az égen. Csepergett az eső és hűvös szél fújdogált. Át akartam szaladni a túloldali buszmegállóba, de a zavartságomnak és figyelmetlenségemnek köszönhetően túl hamar léptem le a járdáról, észre sem vettem a felém közeledő autót. Hangos fékcsikorgásra és dudálásra lettem figyelmes, odakaptam a fejem, és az ütő is megállt bennem, amikor az autó körülbelül húsz centire megállt tőlem. Farkas szemet néztem a sofőrrel, és annyira lelassult az agyműködésem, hogy csak hosszú másodpercekkel később ismertem fel. Kim Joonmyun volt az. Arcáról ijedtség és félelem tükröződött, aztán ő is felismert. Leállította a kocsit, majd feltéve annak ajtaját kiszállt belőle.

- Soojung! - lépett hozzám gyorsan és felhúzott a járdára. - Mit keresel itt? Szállj be, különben megázunk... - Követtem őt, és bemásztam mellé az anyósülésre. Legközelebb a parkolóban állt meg.

- É-én - habogtam, mert egyrészt nem tudtam, hogy magyarázzam meg, másrészt még mindig szapora volt  a pulzusom az előbbi akciótól. - A kórházban voltam.

- Történt veled valami? Megsérültél? - nézett végig rajtam aggódva. Szerettem ezt az oldalát.

- Nem! Jól vagyok. Minden rendben - feleltem, miután lecsillapodott a szívverésem. - Sullinál voltam.

Joonmyun szemei elkerekedtek, és láttam, ahogy visszatartja a lélegzetét.

- Tudok róla... Jongin elmondta. Vagyis... - húztam el a szám kissé. - Meghallottam a reggeli beszélgetéseteket.

- Én annyira sajnálom. - Egy keserves sóhaj hagyta el a száját és lehunyta sötét szemeit.

- Ne mond ezt - néztem fel rá szomorúan. Nem akartam, hogy sajnáljon, ettől csak még rosszabbul éreztem volna magam. - Sulli szereti Jongint. Ez biztos neked is fáj.

Joonmyun nem szólt semmit, elkapta a fejét, de előtte észrevettem a szemeiben megcsillanó szomorúságot.

- Ne most beszéljünk erről. - Ádámcsutkája megmozdult, ahogy nyelt egy nagyot. - Jongin bent van? - bökött fejével a kórház bejárta felé.

- Nincs, nem találkoztam vele.

- Remélem, nem csinált hülyeséget - súgta alig halhatóan, de sikerült elkapnom szavai értelmét.

- Ezt meg hogy érted?

- Kerestem az iskolában, azt mondták, hogy dühösen és feldúlva távozott, ezért hazamentem, de üres volt a lakás. Már a mobilját is hívtam, de ki van kapcsolva. Azt reméltem itt lesz - mondta frusztráltan és a hajába túrt.

Megdobbant a szívem. Lehet, hogy amiért lett dühös, amiért úgy hagytam?

- Én... Azt hiszem, tudom, hol van - motyogtam. Biztos a saját lakására ment. Hiszen mindig oda menekül a világ elől. - Megkeresem.

- Nem kellene a közelébe menned most - tanácsolta Joonmyun, de fel sem fogtam a szavait. Csak az járt a fejemben, hogy mi van, ha Jongin valami ostobaságot csinált megint?

- Minden rendben lesz! - Ezzel már ott is hagytam. Mire a buszmegállóba értem, a csepergő eső szakadni kezdett. Esernyőm nem volt, a buszra pedig sokat kellett volna várni, így inkább leintettem egy taxit, és bemondta a címet.

Negyed óra múlva kiszálltam Jongin lakásának bejárata előtt. Korábban még nem nagyon volt időm körbe nézni. A címet is csak mellékesen jegyeztem meg. Hatalmas háztömbök álltak minden felé. Nem ez volt Szöul legelitebb környéke, de legalább nem voltak betört ablakok és bűnözök minden sarokban. Ideális, ha az ember el akar menekülni a gondok elől. Gyorsan felsétáltam Jongin ajtajáig. Név táblát nem találtam, és legutóbb nem is figyeltem, ezért némi habozás után bekopogtam. Pár másodperccel később kutyanyüszítést hallottam a túloldalról. Most már biztos, hogy jó helyen járok.

Ujjaimat a kilincsire helyeztem, és lassan lenyomtam azt. Az ajtó kinyílt, a három eb pedig azonnal a bokámnak csapódott. Két lábra álltak és farkukat csóválva felugrottak a combomig. Láthatóan örültek nekem,valószínűleg nem házőrzés céljából tartotta őket Jongin. Megsimogattam bundás fejüket, közben szemeim egy pár fekete cipőn állapodtak meg a sarokban. Felálltam és beljebb sétáltam. A konyhában rend és tisztaság uralkodott, egy üres sörös üveg állt az asztalon. A nappaliban megtaláltam Jongin kabátját, amit a kanapéra dobott le. Itt van. 

A hálószobát vettem célba, ez az ajtó is zárva volt. Fülemet oda tapasztottam, hátha meghallok valamit. Halk zene szólt bentről, de nem tudtam kivenni, pontosan mi. A szívem egyre gyorsabban vert, a tenyerem izzadt, féltem attól, hogy mit találok oda bent. Nagyon lassan és halkan benyitottam. Azonnal füst és alkohol szaga csapta meg az orromat. Jongin ott feküdt a hatalmas francia ágy közepén. Farmer nadrágot viselt, a pólója és a zoknijai a földön hevertek. A plafont bámulta, miközben cigaretta lógott ki a szájából és egy félig teli üveget tartott a jobb kezében, ami vízszintesen kinyújtva pihent mellette. Az asztalon gyógyszeres dobozok sorakoztak egymás után. némelyik kiszóródott egészen a földre. Valami sötét, nyomasztó és depresszív zene szólt a háttérben, de nem az a szomorú fajta, hanem az, amitől képzelődnek az emberek, ha túl sokat isznak.

Beléptem a szobába, és bezártam magam mögött az ajtót, de nem vett észre. Megköszörültem a torkom, mire Jongin feje felemelkedett a paplanról. Oldalra nézett, sötét tekintet megállapodott rajtam. Szemfehérje most vörös színben úszott, arca sápadt volt. Mellkasáról leperegtek az elégett hamudarabok. Kifújta a füstöt tüdejéből, majd meghúzta a kezében lévő italt.

- Soojung? - nevetett, fogai kivillantak, mintha önkívületi állapotba került volna. - Csak képzelődöm!

- Jongin... - pislogtam rá aggódva. - Mit műveltél?

Annyira aggódtam és féltem, hogy útközben még azt is elfelejtettem, miért akartam ide jönni. Meg akartam győződni róla, hogy életben van-e, és hála az égnek nem végzett magán öncsonkítást vagy egyéb szörnyűségeket, de ez a látvány akkor sem tetszett.