5. Bejegyzés [part 2]

Tévedtem.

Jongin nem volt egyedül.

Teste az asztalnak feszült, két lába között pedig egy szőke hajú, vékony, kosztümbe bújtatott nő állt. Jongin két keze a vékony csuklókat fogta, miközben annak tulajdonosa hevesen tapadt a matematika tanárom ajkaira.

Valami eddig ismeretlen érzés hatalmasodott el benne. Korábban is éreztem már, de nem ilyen erősen. Most olyan volt, mintha valaki elvett volna tőlem valamit, ami az enyém. A térdeim remegni kezdtek, a gondolatok a fejemben megsemmisültek, helyét üresség váltotta fel. A szívem fájdalmasa dübörgött a mellkasomban. Mintha egy pillanat alatt összetört volna. Nagyon kellemetlen és feszítő érzés volt, amit eddig még sosem tapasztaltam.

Az ajtó nyikorgásának köszönhetően az irodában tartózkodó másik két személy is észrevett. A nő ellépett Jongintól, és hátara nézett, egyenesen a szemeimbe. Meglepettséget láttam arcán. Köhintett egyet, majd igazgatni kezdte szét gombolt blúzát, amiből kilátszott vörös melltartója, dekoltázsa.

Ökölbe szorult a kezem. Soha senkit nem utáltam még ennyire, mint a biológia tanárnőt. Már az első évben sem volt szimpatikus. A szemérmetlen viselkedése és a kihívó ruhái mind az sugallták, hogy egy könnyűvérű ribanc, aki csak azért dolgozik az iskolában, hogy néha megkefélje az igazgató egy kis fizetésemelésért cserébe.

Jongin ajkai megfeszültek, amikor tudatosult benne, hogy milyen helyzetben nyitottam rá. A tekintete elsötétült, de nem a bosszúságtól. Félelmet és ijedtséget láttam benne.

- Soojung - mondta halkan, és ellépett az asztalától. Ajka szélén piros rúzs nyom díszelgett. A szemeim égni kezdtek a feltörni készülő sírástól, de nem akartam gyengének mutatkozni. Visszafogtam magam, lenyeltem a torkomban lévő gombócot és hátat fordítottam, hogy elhagyjam az irodát. Az elmém teljesen kiürült. Nem tudtam, mit higgyek. Olyan sok oldalát láttam már Jonginnak, hogy képtelen voltam eldönteni, melyik az igazi. Egyszer szórakozik rajtam, cseszeget, utána szerelmet vall és eljátssza a törődő barátot. Mégis mi az igazság? Mert, ha szándékosan csinálta ezt, akkor bizonyára hazugság volt a szerelme. Szerettem volna, azt hinni, hogy az egész egy félreértés, és van rá valami magyarázat. Hogy a biológia tanárnő tényleg csak egy gátlástalan, rossz vérű nő, és Jongin nem tehet semmiről. De féltem a valóságtól. Ismerve az előéletét, nagyon is elképzelhető volt, hogy ő is akarta. Ráadásul a tény, hogy napok óta csak ignorált, még jobban megerősítette bennem ezt a feltevést. Ezért szaladtam. Messzire. Egy hang sem jött ki a torkomon, de könnyeim utat találtak arcomon, és végigfolytak egészen államig. Befordultam a folyosón, hallottam, hogy a nevemet szólogatják, és sebes léptek visszhangzanak a falak között. De nem álltam meg. Nem akartam szembenézni Jonginnal. Tudtam, hogy akkor nem bírnám visszafogni a szomorúságot, ami a lelkemet mardosta. Túl sok volt ez nekem. Joonmyun érzései, Sulli, Jongin betegsége, az ignorálása, a ma reggeli beszélgetés, most pedig ez.

Lehet túlságosan beleéltem magam. Azt hittem, hogy most minden jó lesz. Csak segíteni akartam Jonginon. De miért is? Mert szeretem? Ezért vagyok most féltékeny? Magam sem tudtam.

Jongin léptei egyre közeledtek, tudtam, hogy még az előtt utol érne, hogy elhagynám az iskolát, ezért bekanyarodtam az egyik mellék folyosóra, és beszaladtam a női mosdóba. Magamra zártam a wc ajtót, lehajtottam a fedelét, majd ráültem. Felhúztam a térdeim, és csak vártam, miközben próbáltam csillapítani a légzésem. Másodpercekkel később kinyílt a mosdó ajtaja, a pulzusom felgyorsult, ráharaptam az ajkamra, hogy visszatartsam a feltörni készülő sóhajt.

- Soojung - szólt Jongin kétségbeesett hangon.

A francba, ez nem jött be.

Cipőjének súrlódása egyre közelebbről hallatszott, tudta, hogy itt vagyok. Hamarosan odaért a fülkém elé, árnyéka beszűrődött az ajtó alatt. Megállt, nem moccant, ujjai az ajtón koppantak.

- Hallgass meg, kérlek - súgta.

Visszatartottam a lélegzetem, még összébb húztam magam.

- Ez csak egy félre értés - köszörülte meg a torkát, majd megpróbált benyitni. A kilincs megmozdult, de az ajtó a zárnak köszönhetően nem nyílt ki. - Engedj be, kérlek. Beszélnünk kell!

Nem válaszoltam semmit, megannyi gondolat cikázott a fejembe. Kíváncsi voltam, mit akar mondani, de ugyanakkor féltem is.

- Nekem nincsenek érzéseim Miss Lee iránt, ezt te is tudod - keze hangosabban csattant az ajtón, lelki szemeim előtt láttam, ahogy határozottan rácsap egyet. Hangja egyre ingerültebb lett. - Megőrülök, ha elveszítelek. Nyisd ki az ajtót, könyörgöm. - Remegő szavaitól ellágyult a szívem. Olyan őszinte volt és összetört. Eszembe jutott a depressziója, nem akartam rontani az állapotán, ezért megadtam magam. Felálltam, és visszahúztam a reteszt, ami egy nagy kattanással jelezte, hogy szabad az út. A kilincs azonnal lenyomódott, Jongin szélsebesen tépte fel az ajtót. Rám nézett, és amikor látta könnyeimet, egyik kezét az arcomra vezette, hogy hüvelyujjával letörölje a nedvességet.

- Bízol bennem, igaz? - kérdezte halkan, és visszazárta mögöttünk az ajtót. Most már ketten voltunk a szűk fülkében.

Féltem bármilyen hangot is kiadni, ezért csak bólintottam. Bíztam benne? Igen. Túl gyámoltalannak tünt, akárcsak egy elveszett kis kutya.

- Miss Lee volt az, aki kezdeményezte azt a csókot. Én nem akartam. Próbáltam leállítani. Néhányszor lefeküdtünk, de az csak azért volt, mert... tudod - elhallgatott és láttam rajta, hogy rosszul érzi magát a téma miatt. Pontosan tudtam, miért volt. - És most azt hiszi, hogy lehet köztünk több is, de mondtam neki, hogy mást szeretek - erre kihagyott egy ütemet a szívem -, ezért letámadt bizonygatva, hogy hazudok. Ennyi történt. Semmi más. - Közelebb lépett, kezét a derekamra vezette és átölelt. A köztünk lévő magasság különbség miatt álla pont a fejem búbján helyezkedett el, így kényelmesen a nyakába mellkasába fúrhattam arcomat. Mélyen belélegeztem finom illatát, a parfümöt, amit korábban utáltam rajta, most mégis olyan nyugalommal töltött el. A könnyeim ismét eleredtek, de nem az előbbi szituáció miatt, hanem a fájdalomtól, amiért napokig figyelembe sem vett. Halkan zokogni kezdtem, mire Jongin kezei felsiklottak a hátamra, és tenyerével nagy köröket simított rá.

- Szeretlek - mormolta halkan a fülembe.

- Jongin, t-tudom - szipogtam néhány másodperc csend után. Elhajoltam tőle, és felnéztem rá.

- Mit? - kérdezte értetlenül.

- Hogy Sulli még mindig szeret téged, és ezért nem kerestél az elmúlt napokban. - Fájdalmas volt kimondani, de meg kellett tennem. Jongin szemei elkerekedtek, aztán fájdalmasan szűkültek össze ismét. - Hallottam reggel.

Nyelt egyet, és elkapta a tekintetét rólam. Hosszú másodpercekig csak álltunk némán, míg ő valószínűleg a gondolatait rendezte.

- Nem akartam, hogy megtudd - ismerte be. - Ez az egész túl bonyolult. Sulli nem emlékszik Joonmyunra a baleset előtt. Valami időzavara van, én sem tudom pontosan, és azt hiszi, hogy a baleset napján velem volt. Hogy még mindig együtt vagyunk. Az orvosok szerint meg kell várnunk, amíg magától áll helyre a memóriája. Azt mondják, ez csak ilyen átmeneti - hadarta zavartan.

- És ha nem? - tettem fel a legnyomasztóbb kérdést. - Mi lesz, ha nem fog emlékezni rá?

- Nem tudom - sóhajtott Jongin, majd lehajtotta a fejét. - Most pihenésre és nyugalomra van szüksége,  nem zaklathatom fel, ezért azt sem mondhatom neki, hogy már nem szeretem. Mellette kell lennem,most, hogy felébredt.

- De nem kényszeríthetnek! - szólaltam meg hirtelen, és még saját magamon is meglepődtem. Hogy mondhatom ezt? - Ez azt jelenti, hogy el kell játszanod, hogy még mindig szereted?

- I-igen... - bólintott. - Vagyis nem. Annyira bonyolult.

- Ennek az egésznek nem az a lényege, hogy visszatérjen Sulli memóriája? Ha eljátszod, hogy szereted, akkor semmi értelme az egésznek! - Kezdtem egyre idegesebb lenni.

- Ezt én is tudom. De amíg Sulli azt hiszi, hogy mi továbbra is egy pár vagyunk, addig nem tehetek semmit. Hogy is mondjam, nem a memóriáját vesztette el, hanem felcserélődtek az emlékei, és nem emlékszik a szakításra. Valami blokkolja az elméjét, és kizárja azt, amire nem akar emlékezni. Tudom is én, nem vagyok orvos...

Nem tudtam, mit mondani. Ilyet még sosem hallottam. Újabb kellemetlen érzés nehezedett a mellkasomra.

- Akkor az lenne a legjobb, ha vele maradnál, és eljátszanád, hogy továbbra is te vagy a barátja - mondtam, s bár próbáltam önzetlenül hangzani, mégis hallani lehetett a sértettséget.

- Soojung, pont ezért nem akartam elmondani. Tudtam, hogy így fogsz reagálni! - csattant fel Jongin.

- Mégis hogy reagáljak? Te hogy reagálnál a helyemben? - szemeim ismét könnybe lábadtak. Dühös voltam. Nem Jonginra, nem Sullira, hanem erre az egész helyzetre, de jobbnak láttam, hogy Jonginon adom ki, ezért ellöktem az útból, és elindultam kifelé. Talán ennél gyerekesebben nem is viselkedhettem volna, de valahogy le kellett vezetni a feszültséget.

- Soojung, állj meg! - jött utánam Jongin, és megragadta a csuklóm, mielőtt még elhagyhattam volna a mosdót. - Nem akarok veszekedni.

- Én meg nem akarlak látni! - Összeszorítottam az ajkaim és kirántottam a kezem. Begyorsítottam a tempón, és amint kiértem a folyosóra, szaladni kezdtem. Megint csak menekültem. Nem hibáztathattam Jongin, és tudtam, hogy fájdalmat okozok neki a viselkedésemmel. De az önző énem azt akarta, hogy ő is érezze azt a fájdalmat, amit én érzek. Bántani akartam, mert engem is bántottak. Nem szándékosan, de bántottak.

Ha Sulli azt hiszi, hogy Jongin a barátja még mindig, ez azt jelenti, hogy nekünk nem szabad találkoznunk. És kitudja, talán ölelgetnie kell, megcsókolnia. Mindent, amit Sulli elvár. De nem értettem. Hiszen nem azon kellene lenniük, hogy visszanyerje a memóriáját? Ez az egész nemhogy elősegítené a gyógyulását, hanem még jobban felerősíti a Jongin iránt lévő érzéseit.

Amint kiértem a kapun, lelassítottam lépteimet. Ide már úgy sem jönne utánam Jongin, hiszen túl kockázatos lenne.

Miután hazaértem, felmentem a szobámba, és ledőltem az ágyra. Nem volt étvágyam, azt sem tudtam, mihez kezdjek magammal. Minden olyan igazságtalan volt. Aztán bevillant valami. Egy apró gondolat, ami nem hagyott nyugodni, és tudtam, hogy veszélyes. Lemásztam az ágyról. Átöltöztem hétköznapi ruhába. Farmert és pólót húztam, felé pedig kabátot. A hajamat felfogtam egy hajgumival. Eltettem a mobilom és a táskám, majd elindultam.

Félórával később ott álltam a magánklinika folyosóján. Tudtam, hogy nem normális, amit tervezek, de kíváncsi voltam. Próbáltam elkerülni a nővérkéket, mert tisztában voltam vele, hogy nem engednének be a kórterembe. Hiszen semmilyen hozzátartozó nem voltam. A gyomrom remegett, féltem, hogy összetalálkozom Jonginnal vagy Joonmyunnal. Aztán magyarázkodhatok nekik, hogy mit keresek itt. De mit is kerestem? Magam sem tudtam. Beszélni akartam Sullival, vagy csak látni? Igazából kíváncsi voltam. Felhúztam a kapucnit a fejemre, és észrevétlenül belógtam arra a folyosóra, ahol Sulli kórterme volt. Ahogy közeledtem a vége felé, kiszúrtam a Choi Jinri nevet. Gyors léptekkel siettem az ajtóhoz. Azt sem tudtam, hogy testvérek kivételével bárki másnak meg lehet-e látogatni őt. De nem érdekelt. Fülemet az ajtóra tapasztottam. Senkit sem hallottam odabentről. Vagyis egyedül kellett lennie. Utoljára hátra pillantottam. Egy árva lélek sem volt mögöttem, ezért összeszedve minden bátorságom, lenyomtam a kilincset, és benyitottam az ajtón.

A szoba fehér fényben úszott, fertőtlenítő szaga csapta meg az orrom. Sulli nagy meglepetésemre aludt, ezért óvatosan és halkan csuktam be magam után az ajtót. Közelebb sétáltam az ágyához, és megálltam felette. Arca hófehér volt, de már nem olyan sápadt, mint korábban. Eszembe jutott az első alkalom, amikor Joonmyun hozott ide. Az érzéseim azóta nem sokat változtak. Sajnáltam, hogy ez történt vele. Nem hibáztathattam az érzéseiért.

Csalódottságot éreztem, szerettem volna, ha ébren találom, és beszélhetünk. Beszélhetünk, de miről? Mit mondtam volna neki? Hogy én vagyok Jongin barátnője, és szeretném, ha békén hagyná? Ezt több okból sem mondhattam. Először is, mert magam sem voltam biztos benne, hogy a barátnője vagyok-e egyáltalán. Nem is tisztáztunk, hogy milyen kapcsolat van köztünk. Másodszor ilyet mégsem mondhatom egy a kómából frissen felébredt amnéziás lánynak. De kíváncsi voltam. Kíváncsi a hangjára, a mozdulataira, arra, hogy mit szeretett benne régen Jongin, és mit szeret benne Joonymun. Hogy tényleg annyira hasonlít rám, mint ahogy az állította.

Hosszú perceken keresztül figyeltem mozdulatlan testét. Ahogy mellkasa megfeszül a beáramlott levegőtől, majd elernyed. Fekete haja bekeretezte világos arcát és kellemes összhatást nyújtott rózsaszín ajkaival. Gyönyörű volt.

Felsóhajtottam, és hátat fordítottam neki. Nem láttam értelmét a maradásnak, és nem szerettem volna lebukni sem, ezért gyorsan távozni akartam.

Kezemet a kilincsre helyeztem, és már majdnem lenyomtam, amikor mozgolódásra lettem figyelmes.

- Te ki vagy? - kérdezte egy lágy hang a hátam mögül, mire megdermedtem.